Látó / VelenceLátó különszám
2008.03.14.

Velencében az ember eltölt életében legalább néhány napot, akkor is, ha japán, nekünk, magyaroknak pedig, akik itt lakunk a szomszédban, egyenesen kötelező. Látatlanban is mindenki ismerni véli, mégsem veszít semmit titokzatosságából – miért? DUNAJCSIK MÁTYÁS KRITIKÁJA.

Végső választ persze az erdélyi Látó folyóirat különszámából sem kaphatunk, de mint mindig, most is kész öröm keresgélni a lehetséges megoldások között. Deréky Pál és Haller Béla válogatásában talán a legszimpatikusabb, hogy a lapszám majd’ minden szövege a jelenidejű városról beszél, ha szóba is kerül persze a romantika, a századelő és a reneszánsz Velencéje – hiszen olyan városról beszélünk, mely folyamatosan e letűnt korok tükrében mutogatja magát, ha éppen nem a víztükörben. Mégis nagyobb súllyal szerepelnek itt a velencei mindennapok, a tárgyak, és főleg az olyan szerzők, akik valami módon szorosabban kötődnek Velencéhez, mint megszokhattuk (kakukktojásokról később ejtünk szót). Rögtön a két vendégszerkesztő bevezető szövegei józan és praktikus összeállítások, röviden összefoglalják a város történelmét és vonzerejének főbb elemeit, de kitérnek olyan részletekre is, melyeket a legkörültekintőbb útikönyvekben sem találunk meg: ilyen például a különböző gondola-típusok felsorolása, vagy „a harmadik út” említése Deréky cikkében, mely az épületek között, különböző teraszok, tetőjárdák, pallók és egyéb „légi” alkalmatosságok együtteséből álló közlekedési rendszer volt annak idején, magasan a lagúnák és a sikátorok szintén kissé zavaros szövedéke fölött.

Bernardo Bellotto, Venezia: l'Arsenale e il Campo di Arsenale
Bernardo Bellotto, Venezia: l'Arsenale e il Campo di Arsenale
Egy kissé lejjebb, de még mindig a föld fölött, pontosan „három és öt méter” közötti tartományról szól a velencei születésű Tiziano Scarpa (ál)tanulmánya is, melyben a legkülönbözőbb velencei kiírások, táblák és cégérek sokaságát veszi számba ellenállhatatlanul ironikus és fecsegő stílusban, például: „Ha az álhomlokzatok netán templomokat vagy palotákat borítanának be, akkor egy annál is nagyobb feladat hárul rájuk, mégpedig az, hogy megvédjék a lakosságot a folyton eléje tárulkozó látványtól. [...] A sikátorok, terecskék, hidak és lagúnacsatornák naponta leslukkolt vizuális dózisa messzemenően ráver arra szépség okozta gyomorrontásra, amely a turistákat fenyegeti. Jól jönnek tehát ezek a szerkezetek és állványzatok, mert átmenetileg felfüggesztik az igen veszélyes homlokzatok halálos kisugárzásait és túlvilágra-késztetéseit.” (41.) – s ezen a ponton kell megemlékezzünk Király Kinga Júlia fordítóról, akinek tudós lábjegyzetei nemcsak egy-egy lefordíthatatlan szójátékot magyaráznak meg, de szükség esetén felvázolják annak egész kultúrtörténeti hátterét is, hasonlóan Massimo Bran cikkéhez, mely egyetemi doktoravatások velencei rituáléiba nyújt betekintést.

Canaletto: Campo San Salvatore
Canaletto: Campo San Salvatore
Ugyanezt a praktikus-tárgyias vonalat erősítik Roberta Guarnieri pszichoterápiás üléseken gyűjtött beszámolói a Velencéhez kötődő álmokról, és Diego Mainardi brazil író és egykori velencei lakos (rém)látomásos szövege, melyben testközelből tudhatjuk meg, mit is jelent konkrétan, egy földszinti lakásban elszenvedni a híres acqua alta megállíthatatlan víztömegét, amint éppen rövidre zárja a hűtőt, és döglött patkányokat békésen szeletelő rákokat dob a felszínre – ezek a csupa kézzelfogható részlettel örvendeztető írások mégis eltörpülnek Molnár Gyula színész, rendező és képzőművész (1973 és 1983 között szintén velencei lakos) történetei mellett, aki, úgy tűnik, tevékeny részese volt a velencei álarc-ipar újraindulásának, mely akkoriban még kézműves papírmasé- és bőrmaszkokat jelentett, nem a mai fröccsöntött giccsdömpinget: a lapszám egyébként kellemesen rövid szövegei között egyedül itt volt hiányérzetem, s a szűk négy és fél oldal helyett szívesen olvastam volna egy komplett életút-interjút a mesterrel, aki talán többet és érdekesebbet tudott volna a városról mesélni, mint mondjuk Javier Marías vagy Octavio Paler jobbára általánosságokban mozgó szösszenetei.

Ippolito Caffi képe a Canale Granéról
Ippolito Caffi képe a Canale Grandéról
Hasonlóan – időnként túlságosan is – részletezőek Mihálycsa Erika és Deréky Pál szubjektív látleletei a tavalyi, 52. Velencei Biennaléról, ám a rengeteg különböző nemzetiségű és műfajú kiállítás leírása egy idő után fáradtságba fullad: még egy mozambiki installátor, még egy argentin koncept-művész… bár a recenzens be kell vallja, ő sem tudott volna ezeknél jobbat írni, pedig maga is eltöltött néhány napot tavaly nyáron a monstre képzőművészeti seregszemlén. Itt talán bölcsebben tették volna a szerzők, ha kiválasztanak egy-két kedvenc vagy kiemelkedő alkotást-tárlatot, és arról írnak bővebben: mert így csak a bőség zavara az, ami igazán átjön a szövegeken, jóllehet Mihálycsa és Deréky igyekezete, mellyel a lehetetlent ostromolják, így is tiszteletre méltó.

Végül, hogy az aktualitás és a praktikum mellett a fikcó, ez a jellegzetesen velencei műfaj is helyet kapjon a lapszámban, rögtön a bevezető után két iker-szöveget találunk, Márton László és Kali Kinga novelláit, melyeken bízvást lehetne demonstrálni a férfi és a női írás minden jellegzetes vonását és különbségét. Az első szöveg igazi vizsgadarab: Ahhoz, hogy a regényhősnőt hazavezessem, először el kell küldenem valahová; s miért ne éppen Velencébe küldjem? Ott úgy intézem, hogy történjenek vele különféle dolgok, illetve ő csináljon valamiket, amiket én szépen sorjában összerakok; aztán hazaküldöm. Azzal készen is van a velencei tárgyú novella, a regényhősnő pedig otthon üldögél” adja fel magának a leckét Márton narrátora, majd a feladatot annak rendje és módja szerint meg is oldja, ironikus kiszólásokkal, utazással, szerelemmel, legendával és egyéb velencei herkentyűkkel; s ebben még az sem akadályozza meg, hogy (bevallása szerint) még sohasem járt Velencében (no lám, a kakukktojás). Az olvasó pedig érteni véli, hogy a szerző a város letaglózó szépség-dózisát igyekszik ellensúlyozni azzal, hogy főhősnek egy butácska, művészetre és szerelemre egyaránt meglehetősen érzéketlen tyúkot választ magának; mégis kissé csalódottan teszi le a novellát, melynek húsz oldala alatt nem és nem sikerült a főszereplőt megkedvelnie. Viszont épp erre a csalódásra gyógyír a következő szöveg, Kali Kinga kevésbé klasszikus vonalvezetésű, inkább vallomás- vagy naplószerű írása, melyet mintha a Márton-novella főhősnője jegyezne le: igaz, a mindkét szövegben szereplő téglaszív itt nem egy templom falán, hanem egy árnyas sottoportego rejtekében bújik meg – dehát a velencei legendák már csak ilyenek: mozgékonyak, személyre szabottak, alakváltók. Mint maga a város.

 

Megítélt támogatás: 1 900 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A Látó című folyóirat megjelentetésére (2007)
Címkék: Látó, Velence