Jelenet a filmből

„Ha a könyvek azt tartalmazzák, amit a Korán, akkor feleslegesek, ha mást, akkor veszélyesek” – fogalmazott volna az ismert történelmi anekdota szerint az Alexandriát 641-ben elfoglaló I. Omár kalifa, midőn pusztulásra ítélte az ókor legnevezetesebb könyvtárát. A történet erősen kétes hitelű, s mi tagadás, a politikai korrektség és a kultúraközi tapintat amúgy sem kedvezne a nyugati civilizáció szimbolikus antik intézményét megsemmisítő iszlám roham megfilmesítésének. Alejandro Amenábar nem is ezt az epizódot, inkább a Musaeum, a Serapeum és egész intellektuális körzetük korábbi katasztrófáját, a IV. század végén a pogány tradíciónak nekirontó keresztény támadást választotta filmje témájául, középpontban az ókor alighanem leghíresebb tudósnőjével, Hypatiával.

Rachel Weisz

Jobban meggondolva bízvást különösnek találhatjuk, hogy az algebra és a csillagászat terén úttörő tevékenységet kifejtő „Nővér” csak most vált mozifilm főszereplőjévé, s hogy a nagy női teljesítmények mozgóképes lajstromába a nikotinfüggő párizsi divatújítók meg az amerikai televíziós főzőasszonyok előbb bekerültek, mint e tragikus sorsú, boszorkányként halálra kínzott értelmiségi. Amenábar most mindenesetre szépített, hiszen történetének hőse a szépséges, vetkőztében is sugárzóan okos Rachel Weisz által megformált Hypatia, aki egyszerre tetszik a késő antik Alexandria legnagyobb szabadgondolkodó szellemének, egyedüli igazán bátor pogányának (az egyetlen férfi – egy ókori Kéthly Anna vagy Slachta Margit), férfibódító, ám a testiségtől tartózkodó szépségkirálynőjének, valamint Kepler teljes értékű előképének. Ez persze így egy kissé sok, pláne hogy egy másik főszereplő számára is helyet kell szorítani a fimben, s e főszereplő nem más, mint az emberiséget örökkön megosztó ősgyűlölség, mely vallási, nemzeti és nemi alapon szakítja szét és uszítja egymás ellen az embereket.

Középütt Max Minghella

Amenábar az antik kultúrát pusztító alexandriai zavargások és az örök pályájukat futó csillagok vizsgálatában elmerült Hypatia történetét egy, sőt két szerelmi szállal is gazdagítja, s az Agora ilyesformán már végképp túlterhelt filmnek bizonyul. A látvány, Málta és a digitális trükkök együttes látványa mindazonáltal érzékletes élményt kínál, s még érzékletesebbé válik a korlátolt gyűlölet színes-szagos, történelmi kosztümökbe bújtatva és esztétikusan fotografálva is oly meghitten és hideglelősen ismerős iszonya.

Michael Lonsdale és Rachel Weisz (A képek forrása: PORT.hu)

Az egyéni sorsok és egyedi karakterek kibontása, illetve a gyilkos történelmi mechanizmus ábrázolása nem egykönnyen összeegyeztethető feladat, s e téren korántsem teljesít hibátlanul a film. A Hypatia által leárnyékolt férfiak egyebekben is lengetegebb figurákként lépnek elénk, s ezúttal a színészi nagyságok önsúlya sem kölcsönöz jelentékenységet a tudós asszony körül keringő alakoknak. A Hypatiát szerelmével ostromló tanítványt, a később baráttá és városkormányzóvá előlépő Orestest a guatemalai Oscar Isaac rokonszenves hevülettel, az úrnőjéért hevülő, tudós elmeként sem utolsó rabszolgafiút, az utóbb vallásos fanatikussá züllő Davust Max Minghella indulatoktól vezérelten, míg a Hypatia tanítványából püspökké emelkedő, s az emberarcú kereszténységet képviselő Synesiust (aki Oresteshez hasonlóan valóban szereplője volt e viharos korszakváltásnak) a Palotából megismert Rupert Evans fiús bájjal alakítja. Ám nehézsúlyú színésznek mindössze a Buñuel-szerepei óta régente mélyen szívünkbe zárt , busafejű Michael Lonsdale-t tudjuk elismerni: a tudós könyvtáros öreges figuráját rutinból is megejtő természetességgel és hitellel ruházza fel.

Vö. Onozó Róbert: Vérfürdő a vallás nevében 
Kovács Bálint: Az élet, a világmindenség, meg minden