Lágyan ringatózik egy vitorlás a Balatonon, rajta hölgykoszorú: Kováts Adél, Kovács Patrícia, Pálmai Anna. A kezdeti traccsparti holmi vitorlástáborról szól, meg arról, hogy mennyire fog ilyentájt a nap, de hamarosan elmerülünk a hullámokban, pontosabban az élet sűrűjében, és a kéjutazás átcsap pszichodrámába. Ténylegesen pszichodrámába. Sas Tamás filmje, a Szélcsend olyan, mintha egy csoportfoglalkozást lesnénk ki a pszichiátrián: abszolút főszereplőnk, a Kováts Adél alakította Ancsa egyértelműen kóreset.

Pálmai Anna

Ám amíg a néző eljut erre a következtetésre, jó pár perc eltelik a hajón, merthogy filmünk – egy pár teljesen feleslegesen beiktatott flashbacktől eltekintve – ezen az objektumon játszódik: a fedélzeten és a szűkös kabinban. A rendező-operatőr a Presszó és a Szerelemtől sújtva után ismételten kamaradarabbal rukkolt elő, mely az analitikus drámák hagyományából is bőven merít: a múlt fokozatosan feltárul, hogy aztán a cselekményt előrelendítse a jelenben.

Hogy a három hölgy közötti kapcsolati háló kibogozása számomra eltart egy darabig, egyrészt annak köszönhető, hogy Kováts Adél olyan barokkos metaforadömpinget zúdít ránk már a film legelejétől, hogy kissé nehezen jönnek át az alapvető információk. Nem kérdés, hogy a karaktere mesteri fokon birtokolja a magyart, filmnyelvnek azonban ez valahogy mégsem az igazi, s ha lassan is, végül kiderül, hogy egy nagyon művelt és gazdag család sarjait látjuk (ha ez utóbbi a vitorlásból nem lett volna eddig világos). Másrészt azért is nehezen esik le, hogy Kováts Adél és Pálmai Anna testvérpárt alakítanak, mert a két színésznő között szembetűnően nem tizenhárom évnyi a korkülönbség (ahogy ezt a filmben állítják), még akkor sem, ha Kováts Adél ötven felé is igazi szépasszony.

Kováts Adél

Az út során a testvérek útitársa a titokzatos Kovács Patrícia, aki szerepe szerint pszichológiai szentenciák citálásával provokálja Ancsát, veti alá őt mélyanalízisnek, feltárva a nő halott anyjához, egy múltbeli balesethez, a húgához és a házasodni készülő apjához (a flashbackekből bevillanó Trokán Péter) fűződő viszonyát.

Az alkotás lényegében Kováts Adél one-woman show-ja – szerepe tökéletesen melodrámai, minden bőségesen megtalálható benne, ami miatt az aktorok általában kedvelik ezt a műfajt: van íve, könnyes és szenvedélyes, néhol pedig hatásvadász. Hogy a Szélcsend összességében mégsem egy sikerültebb darab, nem is a három színész számlájára írandó – megtesznek ők minden tőlük telhetőt: Kováts Adél kiszenvedi a lelkét a vásznon, a visszafogott Kovács Patrícia alázatosan adogatja neki a labdákat, Pálmai Anna pedig kellőképpen fruskás.    

Pálmai Anna, Kovács Patrícia és Kováts Adél (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

A matériával hibádzik valami. Túlírt, túl drámai és egy ponton túl bizony megterhelő, legalábbis abban az értelemben, hogy az ember – önvédelmi okokból – nem szívesen nézi egy orvosi segítségre szoruló másik embertársa lelki szenvedéseit, önostorozását, környezetrombolását, frappáns vagy éppen öv alatti gonoszkodásait. Ráadásul mindig, amikor eljutunk egy fordulóponthoz (dicséretképpen megemlítendő, hogy a csavarokat nem tudjuk kiszámítani előre), és azt hisszük, hogy a kedélyek végre lenyugszanak, a szereplők újra kezdik a lelki tortúrát, újabb és újabb csócsálnivalót kapirgálva elő a múltból.