A kockavető / Szputnyik Hajózási Társaság, POSZT 2010, dunaPart Platform 2011
2010.02.25.

Valaki ráun monoton hétköznapjaira, és dobókockázni kezd. Ha egyes, megerőszakolja a szomszédnőt, minden más esetnél öngyilkosságot követ el. A kocka megkegyelmez: Luke leteperi a nőt. Aztán újra dob. És újra. Közben kiderül: kockáztatni jó. Vajon a Szputnyikkal is? NAGY GERGELY MIKLÓS KRITIKÁJA.

Jeleneteket szemezget George Cockcroftnak Luke Rhinehart álnéven (túl)írt A kockavető című regényéből a Szputnyik, és talán ez a legtöbb, amit ezzel a bő lére eresztett ál-egzisztencialista szövegtengerrel tenni lehet. Pedig a könyv alapötlete szellemes: a szerző nevét viselő, 33 éves pszichiáter önmaga kiégéséből fabrikál filozófiát egy dobókockával.

Fábián Gábor
Fábián Gábor

Egytől hatig többek közt bekalkulál néhány őrült lehetőséget, hajít, és végrehajtja, amit az eredmény (azaz a KOCKA) diktál. Amolyan mindegy minden alapon, főleg adrenalin növelés céljából, ám nem lebecsülendő módon, hiszen a lejárató önmegsemmisítésnek (vö. Lars von Tier: Idióták) tétje is tud lenni, már ha komolyan gondolják. Cockroft ehelyett jobbára szellemeskedni próbál, például túlragozza a „pszichológiát”, ideológiát gyárt az egységes személyiség megszüntetéséről, a bennünk lakó hétfejű sárkány kiszabadításáról és hasonlókról – ez persze egyben társadalomkritika is, utóbbit jól az olvasó szájába is rágja: el ne felejtse az a marha, milyen egy buta világban élünk (mintha nem tudná). Eközben az ígéretes és játékos alapötlet szépen el van hülyéskedve – kár érte. Tét nélkül ugyanis nemcsak élni, de játszani is unalmas, márpedig Luke-nak noha mindene megvan (pénz, paripa, család), nem nagyon tudja őket elveszteni, vagy ha nagy nehezen igen, akkor sem változik semmi érdemi se benne, se a világban. Unalom, tartós nihil, kiherélt idő – gondoljunk Pat Bateman ijedt tekintetére, amikor az Amerikai Psycho végén meglátja a ’Nincs kijárat’ feliratot. Amúgy mindkettőjüket csak az extrém szex tudja kicsit is felizgatni. És olykor a gyilkosság. Nahát.        

Töredékét markolja a Szputnyik változata az eredeti 434 oldalnak, főleg az első harmadából bővebben. Az előadás kezdő 35-40 perce egyenletesen színvonalasan szórakoztató, több jelenetben mutatósan összehangolt csapatmunkával jól és hitelesen exponálja a történetet, a pszichiáter Luke magánéletét, a munkáját, az üléseket, illetve lelki válságát, és azt a közeget, amelyben a normalitás és a hülyeség kategóriái értelmetlenné váltak, a kettőt ugyanis már lehetetlen egymástól megkülönböztetni. A jelenetek olykor gyorsan átcsúsznak a másikba, majd hirtelen kimerevednek, aztán rögtön folytatódnak. Pörög a tempó, nincs önismétlés, az esetlenség és a nyers irónia eljátszanak egymással, jó dolga van a közönségnek. Tetszetős Jankovics Péter dadogása a csoportterápián, vagy Terhes Sándor a pojáca pszichológus típusában, Réti Anna „kezelése” pedig maga a váratlan meglepetések sorozata.

Terhes
Terhes Sándor, Fábián Gábor és Hay Anna

Ám ami ezután jön: kezdéshez képest erős visszaesés. Luke elkezdi a kockaterápiáját, amit Bodó Viktor egy a korábbihoz képest kevésbé realista, sokkal inkább valami szür jellegű közegben képzelt el. Ez logikus is - hiszen a kockával elszabadul a káosz, megszűnik a kontroll -, csak kellene hozzá eszköz, esetleg ötlet. Ezek hiányában akad ugyanis egy teljesen sablonos, Hair utánérzéses fesztivál (vonagló lányok, asszisztáló fiúk), de van melegbár is, szürke klisé ez is. Erőlködésnek hat a halastó, az űrjelenet ugyan már vicces a végére, de önmagában cseppet sem annyira átütő, hogy amúgy minden dramaturgiai indok nélkül feltétlenül beszuszakolják az előadásba. Luke biblikus kinyilatkozása a klinikán (amikor már nem ő, hanem őt kezelik) is teljesen előkészületlenül érkezik, ez a beszédmód addig teljesen idegen az előadástól. Ezenkívül van még thrilleresre hangolt családi rész, amikor Luke beavatja a játékba a gyerekeket, és a feleségnek egyszer csak vér kezd ömleni a szájából – persze nem tudni mitől.

És hogy miért zavar mindez? Azért, mert ha a semmiből jövő hatásvadász geg az egész (az, naná) akkor miért nincs benne valami truváj, valami extra, miért nem spriccel mittudomén a fülén inkább, miért nem esik le a néző álla, miért ez a százszor ellőtt patron? Zavar az is, hogy ott, ahol vérkínosnak kellene lennie egy jelenetnek, legfeljebb csak aranyosan kellemetlen, ha egyáltalán az. Talán túlzott igényeim lennének egy Bodó-előadással kapcsolatban? Lehet, de akkor ne csinálta volna meg a Ledarálnakeltűntem-et vagy az Esztrád-ot! Mindeközben látom, értem is ezt a szegényszínházi közeget, ami a MU-ban adott (egy asztal, sok szék: nagyjából ennyi a díszlet), és becsülöm a társulatépítési erőfeszítést, de a néző jogán mégis „lázadok”, ugyanis lassan már nyomaiban sem fedezem fel azt a kápráztató technikát, ritmust és kreativitást, ami korábban lehengerelt a még kevésbé sikerült előadásaiban is. Igen, a jópofa nem elég – tőle nem.

Fotó: Varga Imre
Fotó: Varga Imre (Forrás: PORT.hu - Szputnyik Hajózási Társaság)

Visszakanyarodva a színészek teljesítményéhez: erősen hullámzó. A lányokat kevéssé fényezi az előadás, csak Hay Annának jutott nyúlfarknyinál nagyobb szerep. Az viszont már egyenesen a luxus kategóriához tartozik, hogy Gazsó György – ha már itt van - egy épkézláb jelenetet nem kap. Hajnalig elnézem Gyabronka Józsefet Canon tiszteletesként, de nem sokkal jobb a helyzete neki sem. Molnár Gusztáv szimpatikus, de majdnem mindig van benne valami amatőrös mesterkéltség, Szabó Zoltán és Tóth-Simon Ferenc viszont jól hozzák ugyanazt másképp: a frusztrált tökfilkót előbbi agresszióba, utóbbi tutyimutyiságba keveri.  

A történeteiben, heterogenitásában kellőképpen össze nem vasalt és széttartó előadást Fábián Gábor tartja meg a hátán – simán. Rhinehart alakítása annyira jó, hogy a korábbi kritikai észrevételeket némileg részletkérdéssé is teszik: lehetne tovább fanyalogni (lenne is min), de akkora találat ez a szerep, alkatilag annyira illik rá, annyi arcát tudja benne megmutatni – és mennyi van neki! Mackós alkata ellenére cseppet lomha, imponálóan gyorsan tud váltani a szituációt magabiztosan uraló vagy épp bajba került karakter között, de ha szemét, akkor is rokonszenves, miközben remek az orgánuma, tekintete sűrít, megállít és beszél. De ez még nem minden: visszafogott, de bármelyik pillanatban fel képes robbanni - újabb csavar! -, épp, mint egy ’ideális’ pszichopata jelölt. Máskor meg tömény intelligencia, egyszer finom, aztán nyers humor, és ha úgy alakul, tele van empátiával – mindezek olyan emberi többlettel ruházzák fel, ami alapjaiban hiányzik a környezetében lévő, lényegében kétdimenziós alakokból.

És hogy épp ez a kedves fickó kezd el dobókockázni, és ha úgy adódik, gonoszkodni? Ettől ugyan kevésbé radikális, de sokkal életszerűbb a történet. A regényhez képest puhább befejezés (forradalom helyett visszatérni az életbe, és haladni tovább az árral) pedig végképp lehetetlenné teszi, hogy pillanatra is komolyan vegyük ezt az egészet. Ami – be kell látni - igencsak bölcs döntés az alkotók részéről.
 
A X. POSZT-on az előadás elnyerte a nemzetközi zsűri díját. 

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

 
 
A dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform 2011. január 20-21-22-i teljes programját ide kattintva érheti el.
Cím:  A kockavető,  Író:  Luke Rhinehart,  Átdolgozta:  Vinnai András,  Turai Tamás,  Róbert Júlia,  Bodó Viktor,  Rendező:  Bodó Viktor,  Dramaturg:  Róbert Júlia,  Turai Tamás,  Jelmez:  Kovács Andrea,  Zene:  Keresztes Tamás,  Fotó, videó:  Tóth Simon Ferenc,  Szereplők:  Fábián Gábor,  Terhes Sándor,  Gyabronka József,  Gazsó György,  Hay Anna,  Koblicska Lőte,  Jankovics Péter,  Szabó Zoltán,  Molnár Gusztáv,  Székely Rozi,  Téby Zita,  Tóth Simon Ferenc,  Lajkó Bence,  Réti Anna
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Szputnyik Hajózási Társaság új bemutatójára a MU Színházban (2009)
További támogatás: 4 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A második dunaPart - Kortárs magyar előadóművészeti Platform megvalósítására (2010)