Jeleneteket szemezget George Cockcroftnak Luke Rhinehart álnéven (túl)írt A kockavető című regényéből a Szputnyik, és talán ez a legtöbb, amit ezzel a bő lére eresztett ál-egzisztencialista szövegtengerrel tenni lehet. Pedig a könyv alapötlete szellemes: a szerző nevét viselő, 33 éves pszichiáter önmaga kiégéséből fabrikál filozófiát egy dobókockával.

Fábián Gábor

Egytől hatig többek közt bekalkulál néhány őrült lehetőséget, hajít, és végrehajtja, amit az eredmény (azaz a KOCKA) diktál. Amolyan mindegy minden alapon, főleg adrenalin növelés céljából, ám nem lebecsülendő módon, hiszen a lejárató önmegsemmisítésnek (vö. Lars von Tier: Idióták) tétje is tud lenni, már ha komolyan gondolják. Cockroft ehelyett jobbára szellemeskedni próbál, például túlragozza a „pszichológiát”, ideológiát gyárt az egységes személyiség megszüntetéséről, a bennünk lakó hétfejű sárkány kiszabadításáról és hasonlókról – ez persze egyben társadalomkritika is, utóbbit jól az olvasó szájába is rágja: el ne felejtse az a marha, milyen egy buta világban élünk (mintha nem tudná). Eközben az ígéretes és játékos alapötlet szépen el van hülyéskedve – kár érte. Tét nélkül ugyanis nemcsak élni, de játszani is unalmas, márpedig Luke-nak noha mindene megvan (pénz, paripa, család), nem nagyon tudja őket elveszteni, vagy ha nagy nehezen igen, akkor sem változik semmi érdemi se benne, se a világban. Unalom, tartós nihil, kiherélt idő – gondoljunk Pat Bateman ijedt tekintetére, amikor az Amerikai Psycho végén meglátja a ’Nincs kijárat’ feliratot. Amúgy mindkettőjüket csak az extrém szex tudja kicsit is felizgatni. És olykor a gyilkosság. Nahát.        

Töredékét markolja a Szputnyik változata az eredeti 434 oldalnak, főleg az első harmadából bővebben. Az előadás kezdő 35-40 perce egyenletesen színvonalasan szórakoztató, több jelenetben mutatósan összehangolt csapatmunkával jól és hitelesen exponálja a történetet, a pszichiáter Luke magánéletét, a munkáját, az üléseket, illetve lelki válságát, és azt a közeget, amelyben a normalitás és a hülyeség kategóriái értelmetlenné váltak, a kettőt ugyanis már lehetetlen egymástól megkülönböztetni. A jelenetek olykor gyorsan átcsúsznak a másikba, majd hirtelen kimerevednek, aztán rögtön folytatódnak. Pörög a tempó, nincs önismétlés, az esetlenség és a nyers irónia eljátszanak egymással, jó dolga van a közönségnek. Tetszetős Jankovics Péter dadogása a csoportterápián, vagy Terhes Sándor a pojáca pszichológus típusában, Réti Anna „kezelése” pedig maga a váratlan meglepetések sorozata.

Terhes Sándor, Fábián Gábor és Hay Anna

Ám ami ezután jön: kezdéshez képest erős visszaesés. Luke elkezdi a kockaterápiáját, amit Bodó Viktor egy a korábbihoz képest kevésbé realista, sokkal inkább valami szür jellegű közegben képzelt el. Ez logikus is – hiszen a kockával elszabadul a káosz, megszűnik a kontroll -, csak kellene hozzá eszköz, esetleg ötlet. Ezek hiányában akad ugyanis egy teljesen sablonos, Hair utánérzéses fesztivál (vonagló lányok, asszisztáló fiúk), de van melegbár is, szürke klisé ez is. Erőlködésnek hat a halastó, az űrjelenet ugyan már vicces a végére, de önmagában cseppet sem annyira átütő, hogy amúgy minden dramaturgiai indok nélkül feltétlenül beszuszakolják az előadásba. Luke biblikus kinyilatkozása a klinikán (amikor már nem ő, hanem őt kezelik) is teljesen előkészületlenül érkezik, ez a beszédmód addig teljesen idegen az előadástól. Ezenkívül van még thrilleresre hangolt családi rész, amikor Luke beavatja a játékba a gyerekeket, és a feleségnek egyszer csak vér kezd ömleni a szájából – persze nem tudni mitől.

És hogy miért zavar mindez? Azért, mert ha a semmiből jövő hatásvadász geg az egész (az, naná) akkor miért nincs benne valami truváj, valami extra, miért nem spriccel mittudomén a fülén inkább, miért nem esik le a néző álla, miért ez a százszor ellőtt patron? Zavar az is, hogy ott, ahol vérkínosnak kellene lennie egy jelenetnek, legfeljebb csak aranyosan kellemetlen, ha egyáltalán az. Talán túlzott igényeim lennének egy Bodó-előadással kapcsolatban? Lehet, de akkor ne csinálta volna meg a Ledarálnakeltűntem-et vagy az Esztrád-ot! Mindeközben látom, értem is ezt a szegényszínházi közeget, ami a MU-ban adott (egy asztal, sok szék: nagyjából ennyi a díszlet), és becsülöm a társulatépítési erőfeszítést, de a néző jogán mégis „lázadok”, ugyanis lassan már nyomaiban sem fedezem fel azt a kápráztató technikát, ritmust és kreativitást, ami korábban lehengerelt a még kevésbé sikerült előadásaiban is. Igen, a jópofa nem elég – tőle nem.

Fotó: Varga Imre (Forrás: PORT.hu – Szputnyik Hajózási Társaság)

Visszakanyarodva a színészek teljesítményéhez: erősen hullámzó. A lányokat kevéssé fényezi az előadás, csak Hay Annának jutott nyúlfarknyinál nagyobb szerep. Az viszont már egyenesen a luxus kategóriához tartozik, hogy Gazsó György – ha már itt van – egy épkézláb jelenetet nem kap. Hajnalig elnézem Gyabronka Józsefet Canon tiszteletesként, de nem sokkal jobb a helyzete neki sem. Molnár Gusztáv szimpatikus, de majdnem mindig van benne valami amatőrös mesterkéltség, Szabó Zoltán és Tóth-Simon Ferenc viszont jól hozzák ugyanazt másképp: a frusztrált tökfilkót előbbi agresszióba, utóbbi tutyimutyiságba keveri.  

A történeteiben, heterogenitásában kellőképpen össze nem vasalt és széttartó előadást Fábián Gábor tartja meg a hátán – simán. Rhinehart alakítása annyira jó, hogy a korábbi kritikai észrevételeket némileg részletkérdéssé is teszik: lehetne tovább fanyalogni (lenne is min), de akkora találat ez a szerep, alkatilag annyira illik rá, annyi arcát tudja benne megmutatni – és mennyi van neki! Mackós alkata ellenére cseppet lomha, imponálóan gyorsan tud váltani a szituációt magabiztosan uraló vagy épp bajba került karakter között, de ha szemét, akkor is rokonszenves, miközben remek az orgánuma, tekintete sűrít, megállít és beszél. De ez még nem minden: visszafogott, de bármelyik pillanatban fel képes robbanni – újabb csavar! -, épp, mint egy ’ideális’ pszichopata jelölt. Máskor meg tömény intelligencia, egyszer finom, aztán nyers humor, és ha úgy alakul, tele van empátiával – mindezek olyan emberi többlettel ruházzák fel, ami alapjaiban hiányzik a környezetében lévő, lényegében kétdimenziós alakokból.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.