Jelenetek a filmből

Hogyan főzzünk olyan, a dokumentarizmussal kacérkodó filmet, amely egyben meseszerű, egy kicsit realista, de azért a csoda is megmarad benne? Nos, végy egy telitalálat amatőr roma főszereplőt, adj alá egy szimbolikus kincs- és apakereső quest-et, tégy mellé egy meleg hangú segítő figurát, és aztán az egészet fordítsd át drámává. Groó Diana filmje remek érzékkel keveri az alapanyagokat. A romatelepi élet bemutatása mentes mind a kemény szociográfiától, mind a giccsbe hajló mesehabtól, a cigányság tematizálása hangsúlyos, de nem didaktikus, a segítő figura vándorzenész, mégsem romantikus hős, a főszereplő Sanyika pedig egyszerűen zseniális. Az összetevők közül egyedül a quest, a főhős vándorútja szenved némi csorbát, amit ugyan egy darabig elfednek a kitűnő arányok, a küldetés végül mégis a kalandhiányon bicsaklik meg.

A történet középpontjában a tizenkét éves Orsós Lali áll, aki egy kedves cigánytelep hétköznapjait éli tétre menő zsugával, Ernő barátjával való titkos kocacigizéssel, iskolában felmondandó Petőfi-versekkel és egy szerető anyával. A kártyapartin egy nap Lali csokit nyer, amelyben egy szelvényt talál, miszerint megnyert egy Vespa-robogót, az átvétel helye azonban a sosemlátott nagyváros, Budapest. Nosza, Lali neki is vág az útnak, persze egyedül, titokban, na meg nagy elszánással, hiszen a cél nemcsak a robogó, hanem az édesapjának felkutatása is. A nagyváros labirintusában egy kedves zenész segíti át barátunkat, aki – habár mind a Vespát, mind a hőn áhított apa pótlékát megszerzi -, mégsem tud happy enddel hazajutni.

A Vespa motorja kétség kívül a főhős Lalit alakító Tóth Sanyi, aki a robogót túlszárnyaló teljesítménnyel viszi el a filmet – kétszázzal. Sanyika amatőr, mégis úgy viselkedik a kamera előtt, mint aki oda született: könnyed természetességgel beszél, áthatóan néz, és még a robogót is magabiztosan uralja. Groó Diana egy Szentes melletti romatelepen talált rá a kincset érő kisfiúra, akire végül filmjét építette. Sanyikával valójában csak annyi baj van, hogy mellette a profi színészek tűnnek mesterkéltnek, kigondoltnak és irányítottnak. A kisfiúval folytatott párbeszédek ezért gyakran egymás mellett elhaladó, párhuzamos, szeparált világokat mutatnak: Sanyika mellett a profik színészeknek, nem pedig hús-vér figuráknak látszanak, míg a telep egyéb lakói jópofa, élettel teli, ám lefilmezett, kamera elé állított amatőröknek. A főhős Lali így egyszemélyes univerzumot alkot, amelybe legfeljebb a szabadság ikonikus jelképe, a jajpiros Vespa-robogó képes belépni.

Lali világa, a küldetéses, mesés történeteknek megfelelően csodákkal, képzettársításokkal van tele, ennek filmes megfogalmazásáról pedig Kardos Sándor operatőr gondoskodik. Képein a Kurcán pecázó csónakos és a vízben pancsoló fiúk impresszionista vízióvá válnak, a biztonsági őr és Lali arcának tükörképét összejátszató kompozíciója a gyerek apakereső fantáziáját vetíti elénk, a Megyeri-híd csúcsáról készített felvételei pedig meggyőznek, hogy az építmény épp olyan gigantikus, mint ahogyan azt Lali látja. A telepen készült kézikamerás felvételek a cigányok életének készen talált tárgy jellegét erősítik, ahol a film szereplői nem tesznek mást, mint élik saját, filmen kívüli életüket.

A film alapötlete, a főszereplő Sanyika, az ízlésesen adagolt cigány vonal és a líraian komponált képek sikeresen vonják hatásuk alá a nézőt, legalábbis a film első felében, amíg tart a varázsuk. Utána azonban kimerül meggyőzőerejük, nem képesek elfedni a történet, Lali megpróbáltatásainak hiányosságait. Mintha már az alkotói energiából sem futotta volna arra, hogy kitalálják, tulajdonképpen mit is fog csinálni Lali Budapesten. A Vespa megszerzése elé gördített akadályok meglehetősen összecsapottak. A focizó grundos fiúk történetbeli szerepe tisztázatlan, kínos alakításukat pedig jobb, ha nem is hasonlítjuk a telepi romafiúcskák játékához. A robogó átvételéhez szükséges apakeresés is esetleges, a jelenetek lazán vannak összefércelve, elvarratlanul lógnak a cselekmény terében. Lali budapesti kalandjaiból az a legizgalmasabb rész, amikor a fiú metrón utazik, majd a Móricz Zsigmond körtéri aluljáróból bukkan elő, a két jelenet összeolvasásából ugyanis az derül ki, hogy hősünk a soha el nem készülő négyes metrón utazott.

Tóth Sanyi (Forrás: PORT.hu)

Tóth Sanyi érzékeny játéka, világának líraisága, na meg a Vespa robogó harsány pirossága is determinálja a történet melankolikus befejezését. A magyar valóság két rosszarcú suhanc képében vágja kupán a happy endet, visszarántva a történetet az etnomeséből a szociodráma világába. Lali énkeresése megtörten zárul, amit érzékenyen mutat tükörképének változása: míg a főváros felé utazva a kocsi ép visszapillantójában láthattuk kalandba tartó arcát, addig hazatérve a régi biciklijére szerelt, törött tükörben figyelhetjük őt.

Groó Diana finoman komponált, lírai mesét szőtt a kisfiú köré, amelyben a cigányság mint téma képes úgy megjelenni, hogy nem nehezedik rá a társadalmi viszályok súlya. Ennek köszönhetően nem a tolerancia, hanem az élő jelenlét teszi szerethetővé Lalit, a telepet, és persze a Vespát.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Mikes Éva: Tíz centivel a föld fölött 
Lavicska Zsuzsanna: Leszel az apukám? 
"Egy igazi kalandfilmet akartunk csinálni" / Vodál Vera beszélgetése Groó Dianával 
Vajda Judit: Csoda Beregháton 
Gőzsy Kati: A cigány Lalit megverik, de a film sarkít 
Zalán Márk: A csoda nem robogón érkezik 
Báron György: Robogó tolvajok 
Fáy Miklós: Petőfi pirosa 
Turcsányi Sándor: Apa a magasban