Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÚJRAOLVASÁSI KÍSÉRLETEK

Dokumentumfilmek / 41. Magyar Filmszemle
2010. febr. 4.
Időnként elkerülhetetlen, hogy egy társadalom föltegye magának a „kik vagyunk mi” kérdést. Erre invitált bennünket az idei dokumentumfilm-szekció több alkotása is, többek közt egy amerikai magyar közösség és Bartók nyomába eredve. BAK ÁRPÁD ÍRÁSA.

Jelenetek az Inkubátorból
Jelenetek az Inkubátorból

Egy 2003-ban megjelent tanulmányában Dárday István arról ír, hogy a rendszerváltás óta elkészült dokumentumfilmek többsége nem tud, vagy nem is akar megfelelni annak a műfaji imperatívusznak, amely alapvető célkitűzésként határozza meg a társadalmi önismeret fejlesztését. A feladatot már az 1969-ben indult szociológiai filmprogram kiáltványa is megfogalmazta, melynek szerzői amellett érveltek, a dokumentumfilm-készítést társadalomtudományi alapokra kell helyezni, témáit összhangba kell hozni az akadémikus igényekkel. Dárday szerint az, hogy ez a 70-es évek folyamán részlegesen megvalósult, hozzájárult azokhoz a folyamatokhoz, melyek egy évtizeddel később „egy politikai megújulás lehetőségéhez vezettek”.

 

Az azóta eltelt években lényegében – nem kis leegyszerűsítéssel – két toposz vált uralkodóvá a magyar dokumentumfilmben: a rendszerváltás veszteseinek, a társadalmi peremhelyzetben élők bemutatása, egyéni sorsokon keresztül; illetve a 20. század történelmének újraolvasása, a korábban elhallgatott részek föltárása, ám egyre polarizáltabb módon. Az a társadalmi megosztottság, amelyet az utóbbi témakörben megjelenő hangok ellentéte tükröz, egy olyan tendenciáról árulkodik, amelyhez a dokumentumfilm egyelőre legfeljebb óvatos érdeklődéssel viszonyul.

 

Pedig szép lassan megvetik a lábukat drámai helyzetek a társadalom peremén innen is. A tavalyi filmszemlén ez a növekvő társadalmi kiélezettség megjelent Hajdú Eszter A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című filmjében, mely aktuálpolitikai témája ellenére egyformán meg tudta szólítani a középréteg különböző csoportjait. Míg azonban Hajdú filmje elsősorban a személyes dimenzióra, barátságok és családok széthullásának bemutatására koncentrált, az idein az olyan munkák sem hiányoztak, amelyek az identitáspolitika elméletibb kérdései felé fordultak.

 

Azok a dokumentumfilmek, amelyek az idén – részlegesen legalábbis – erre a feladatra vállalkoztak, a kulturális identitás kiterjedt válságát, torzulásait diagnosztizálták kórságunk okának. Úgy tűnik, hogy ez a terület legkevésbé az olyan alkotók számára jelent tabut, akik valamilyen mértékben maguk is kívülállóként szemlélik hazánkat. Pigniczky Réka az Egyesült Államokban nőtt föl, emigránsok gyermekeként, és dokumentumfilmje (Inkubátor, 2009) részben arról a kettős identitásról szól, amelyet az odakinti magyar közösség segítségével tudott fölépíteni.

 

Forrás: magyarfilmszemle.hu
Forrás: magyarfilmszemle.hu

A dokumentarista mű célja csak részben az, hogy felszámolja előttünk a sztereotípiáinkat az erősen jobboldali, nacionalista amerikai nagybácsiról, aki egyébként köszöni szépen, jól van. Az Inkubátor egy hagyományőrző, kisebbségi közösség bemutatásán túl annak a képnek az átalakulásával is szembesíti a nézőt, amely a korlátlan lehetőségek hazájában hamisan élt a Kádár-korszakról. A szűkebben vett történet egy cserkészközösség jubileumi találkozóját mutatja be egy kaliforniai nemzeti parkban, ahol a résztvevők – többnyire másodgenerációs magyarok – részleteket gyakorolnak be és adnak elő az István a király rockoperából, akárcsak 25 évvel korábban. A Megasztár-castingokat idéző, amerikai akcentussal és életstílus-elemekkel színezett próbákat beszélgetések és visszaemlékezések tagolják, kulturális öndefinícióról és magyarságszemléletről. A Szörényi-Bródy páros szerzeménye mindenek előtt meglepte az amerikai-magyar fiatalokat a 80-as években, mert egy ilyen szókimondó mű létezése nem volt összhangban azzal a szüleiktől átvett Magyarország-képpel, amely a Rákosi-korszak emlékeire épült. „[Onnan] úgy tűnt, hogy itt kemény diktatúra van, ahol senki sem boldog, mindenki fél. Ma már tudom, hogy ez a kép hamis, de hogy mi volt pontosan, azt nem értem. Valószínűleg a rendszerváltás is ebből a szürke zónából indult ki és valószínűleg a mostani magyar acsar is ennek a következménye. Azt szerettem volna elérni, hogy a néző kimondja, hogy nem ilyen volt, utána pedig feltegye magának a kérdést, hogy akkor milyen volt? ” – összegzi Pigniczky egy interjúban.

 

A rendező hangsúlyozza filmjében, hogy a közösségi hagyományápolás nélkül bizonyára maga sem jutott volna el addig, hogy a rendszerváltás után Budapesten akarjon letelepedni. Ezért szorgalmazza a kinti magyar közösségek éltben tartását, de ugyanúgy azok történelemszemléletének kritikus, önreflexív vizsgálatát is. Mint fogalmazott: amit tovább tudnak és tovább akarnak adni abból, amit a szüleiktől kaptak, azt tovább kell adniuk. Ezekben az újraolvasási kísérletekben ambivalens jelentést nyer a visszatérően elhangzó dalszöveg-részlet is, amely akár az alkotás mottója is lehetne: „Valakinek át kell írni a régi meséket.”

 

Bartók Béla
Bartók Béla

Míg Pigniczky szülei a kommunista rezsim elől menekültek a tengerentúlra, Bartók Béla 1940-ben egy másik önkényuralom miatt fordított hátat országának és telepedett le New Yorkban. A német Jan N. Lorenzen életrajzi dokumentumfilmje (Bartók Requiem, Elindultam szép hazámból, 2009) a századfordulós Magyarországon veszi kezdetét, ahol a fiatal Bartók a kor kihívásainak megfelelően a kora huszadik századi magyar kulturális identitás megteremtésén fáradozik. Úgy véli, hogy egy nemzeti komolyzene kidolgozásához – a német romantika hatásainak befogadása helyett – vissza kell menni a népzenei gyökerekig, ezért népdalok gyűjtésébe kezd vidéken. Útja során azt is tanulmányozni kezdi, hogy a velünk élő és szomszédos népek zenei hagyományai hogyan befolyásolták a mieinket, és fordítva. Fölfedezi, hogy a népzene szintjén állandó, ám korántsem homogenizáló csere zajlik a kelet-európai népek kultúrája közt. Máramarosban, ahol túlnyomóan nem magyar anyanyelvű lakosságot talál, behatóan foglalkozik a román népdalokkal, és később zeneszerzőként merít is azok motívumaiból. Ezért hazafiatlansággal vádolták az időközben fasizálódó anyaországban, így a népdalkutató-zeneszerző szakmailag egyre inkább korlátozva érzi magát. „Ha a zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az ultranacionalizmus annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot” – írja egy  szövegében. Mint ahogy Sebő Ferenc kifejti egy tanulmányában, Bartók késői éveiben már a népi kultúrák közös gyökereivel, interakcióival foglalkozik, és az elszigetelten létező nemzeti kultúra fogalmát a polgári átalakulás ideológiai igényeihez köti.

 

Lorenzen újra végigjárta azokat a helyszíneket, amelyek kiemelkedő állomások voltak Bartók számára, és kamerájával fölszerelkezve maga is népdalgyűjtést végzett. A film legnagyobb részében ezeket a felvételeket látjuk, amitől az az érzésünk támad, hogy nem is életrajzi, hanem etnográfiai filmet nézünk, mely egy letűnőben lévő világ értékeit örökíti meg. Ám a narráció segítségével emellett rekonstruálni tudjuk azt a fejlődési pályát is, amelyet ugyanezeken az útvonalakon maga a zeneszerző is bejárt. A történet utolsó jelenetei egy kelet-erdélyi román családhoz, majd a pesti Zeneakadémiára kalauzolnak, ahol a nagy magyar zeneszerző utolsó koncertjét adta, mielőtt emigrált.

 

A Muzsikás Együttes a filmben (Forrás: PORT.hu)
A Muzsikás Együttes a filmben (Forrás: PORT.hu)

Nem csak népzenegyűjtő munkásságát, de részben Bartók kultúraszemléletének örökségét is továbbvitte itthon a Muzsikás zenekar, melyről Tóth Péter Pál forgatott dokumentumfilmet (Muzsikás történet – A Muzsikás együttes harmincöt éve, 2009). A Muzsikás zenészei megfordultak hasonló helyszíneken, mint a zeneszerző-zenetudós, és több lemezen maguk is fölkarolták a magyarokkal egy hazában élő, de eltérő kulturális gyökerű népek zenéjét. Az öt részes sorozatnak készült filmanyag az előző dokumentarista munkákkal ellentétben nem sugallt semmilyen programszerű üzenetet. Így a zenekarból és környezetéből megszólaló hangok ritkán és néha eltérő hangsúlyokkal foglaltak állást különböző kérdésekben. Bizonyára elfogultan, Sipos Mihály Muzsikás-tag egyik ilyen, off-the-record megjegyzését ragadnám ki, melyben a középréteg két táborra szakadására utal: szerinte a makacs sárdobálás mindkét oldalon az alapok hiányáról árulkodik. Hasonlatát idézve, ha homokra kezdünk el építkezni, akkor törvényszerű, hogy az építményünk süllyedni kezd. Tekintve, hogy a problémakör korlátozott figyelmet kap a közbeszédben, kényes határokat jelöl ki ez az állásfoglalás.

 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják.

 

Vö. Megkérdezem, hogy ki vagyok / Harmat Eszter beszélgetése Pigniczky Rékával 
sixx: Amerikai magyar vagyok / Inkubátor 
Varsányi Gyula: Kortörténet – karc nélkül / A Szemle dokumentumfilmes szekciójáról 
Pócsik Andrea: Megpróbálni a lehetetlent / Dokumentumfilmek a Szemlén

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek