Az új Michael Moore-film recenzióját könnyebb megírni, mint megtalálni a vetítés helyszínéül szolgáló új, egyébként döbbenetesen néptelen plázát. Ha ugyanis az ember elolvassa az utóbbi két évtized Moore-filmjeit tárgyaló kritikákat, félig-meddig képben van. Az Oscar- és Aranypálma-díjas alkotó dokumentumfilmek látszatát keltő művei lényegüket tekintve egy kaptafára készülnek, a recept nem sokat változik. A narrátor – Moore – kigondol valamit, majd bebizonyítja, hogy az úgy is van. Jönnek a sírásra, nevetésre vagy haragra ingerlő képsorok: egyszerű emberek az ő típusproblémáikkal, miközben a probléma felelősei vagy haszonélvezői többnyire nem akarnak nyilatkozni, és már telefonon elhajtják a filmest, esetleg biztonsági embereikkel tetetik ki a szűrét; rosszabb esetben esetleg nyilatkoznak, és sok hülyeséget mondanak az őket faarccal hallgató dokumentaristának.

A baseball sapka-tornacipő-farmer szentháromság feltétlen híve, Moore ebben a legújabb, Kapitalizmus: Szeretem! című alkotásában ugyanúgy provokál és lubickol a demagógiában, mint korábbi műveiben. Ezt rendszerint csak azért bocsátja meg neki a néző – gondoljon bármit is az adott problémáról –, mert Moore érti a dolgát. A zsöllyében ücsörögve egy percig nem unatkozunk, az első képsorok belerántanak a probléma kellős közepébe, az egész fontos lesz nekünk, s hamarosan ugyanazt akarjuk, amit ő – bármi is legyen az.

Moore-nak ezúttal a kapitalizmus nem tetszik. Gyerekkorában, az amerikai gazdaság háború utáni fellendülésekor még barátságos Kapitalizmus nevű jószág mára pusztító, mindent befaló szörnyeteggé dagadt. Dolgos kisemberek sorra veszítik el munkájukat és otthonukat, a bankok az adófizetők pénzéből próbálják elkerülni a csődöt. A bank-uralom rémképe akkor válik plasztikussá és meggyőzővé a filmes kezében, amikor Ronald Reagant, a B-kategóriás westernek és cipőpasztareklámok hősét amerikai elnök-korában szónoklat közben megsürgeti egy mellette álló szürke eminenciás: speed it up. És az elnök az archív felvétel tanúsága szerint zokszó nélkül engedelmeskedik. A szürke eminenciás egyébként egy bizonyos Goldman Sachs nevű bank és biztosító társaság fejese – a cég például Obama kampányába is beszállt néhány millióval. Ezért aztán tényleg meglepő, amikor az első színesbőrű amerikai elnök végül a filmben is szereplő, sztrájkoló gyár munkásainak ad igazat.  (Sőt: a következő tíz év során 120 milliárd dollárt kíván begyűjteni a bankoktól annak a veszteségnek a megtérítésére, amely a pénzügyi szféra megmentését célzó tavalyelőtti rendkívüli segélyprogramban keletkezett.)

Érdekes és/vagy szívszorító sorsokból nincs hiány. A lakását elveszítő fekete család vagy a farmjukat elhagyni kényszerülő fegyvermániás fehérek mellett igazán viszolyogtató a lakásbizniszben forgó, cégét keselyűknek nevező, nagy autóban ülő, öltönyös üzletember látványa, aki saját bevallása szerint csak annyiban különbözik a dögevőktől, hogy ő dögevés közben nem hányja el magát. Ez a viszolygás akkor éri el csúcspontját, amikor egyes vállalatok, köztük például a Wal-Mart egyik bevett szokásáról esik szó két érintett család szemszögéből; jelesül arról, hogy úgynevezett „halott paraszt” biztosítást kötnek dolgozóik nevére, amelyek kedvezményezettje a cég. Amelynek milliós profitot hozhat, ha például egy fiatalasszony hal meg, ugyanis ennek a valószínűsége a legkevesebb.    

A hatást nem elsősorban a milliókat érintő témák feszegetése, a profi vágás, az interjúalanyok gondos kiválasztása, az interjúk közé beékelt izgalmas és vicces animációk, vagy a képekhez tökéletesen illeszkedő dalok biztosítják, hanem az a szinte vallásos megszállottság, amellyel ez az átlagos, amerikai turista külsejű, első ránézésre kicsit sem szimpatikus pacák dolgozik. Az, hogy látszólag nem fél semmitől, még attól sem, hogy eljátssza a bohóc szerepét. 

Az amúgy nyilvánvalóan milliomos filmes például képes „Itt bűncselekmény történt” feliratú szalaggal körbetekerni a Wall Street egyik épületét. Vagy: pénzszállító autóval és üres zsákokkal megy el nagy New York-i bankokhoz, és elmagyarázza az őt feltartóztató biztonsági embereknek, hogy az emberek pénzéért jött, amit vissza szeretne nekik adni.

Forrás: PORT.hu

Igen: Michael Moore demagóg, mint egy politikus. Igen: a filmjei valószínűleg bejönnének Leni Riefenstahlnak is, legalábbis ami a hatáskeltésben való jártasságot illeti. Igen: a film „üzenete” leginkább egy Che Guevera-pólós, tizenöt éves, raszta hajú kamasz szellemi és érettségi szintjén helyezkedik el. De talán épp az említett kamasz naiv, világmegváltó gondolatai és tettrekészsége az, amiben ez a világ szűkölködik, és nem akkora baj, hogy film két szlogent jól az eszünkbe vés: „egységben az erő” és „számít a szavazatod”.

Az meg, hogy a kapitalizmusból kiábrándult amerikai rendező filmjét – miután harcba szólít minden nézőt – az Internacionálé swingesített változatával zárja, néhányaknak talán egyenesen bicskanyitogató (hiszen honnan is tudná egy amerikai…), valójában pedig pontosan leírja, mire volna szükségünk. Igen, az arany középútra.

Vö. A tornádó még javában tombol / Beszélgetés Michael Moore-ral 
Papp Sándor Zsigmond: Ördögtől való szerelem 
Mesterházy Lili: Michael Moore újabb bolondos blöffje