Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TUPÍR

Kilenc
2010. febr. 3.
Rob Marshall, a 2002-es Chicagóval filmrendezőként is bemutatkozó koreográfus hét évvel később a Nine-t vitte mozivászonra. A cím és az évszám között tényleg csak árnyalatnyival kevesebb az összefüggés, mint az alapanyag musical vagy az ahhoz ihletet adó Fellini és e film között. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Nicole
Nicole Kidman és Daniel Day-Lewis

1982-ben bemutatták a Broadway-n a Nine című musicalt, amelyet 729-szer tűztek műsorra a 46. utcai Színházban: Arthur Kopit és Maury Yeston olasz darabot írt zenés színpadra, amelyet bizonyos Mario Fratti jegyzett Federico Fellini 8 és ½ című filmje alapján. A Nine megkapta az évad végén a maga öt Tony-díját, de ha nincs a másfél évtizeddel későbbi londoni premier, valószínűleg senkinek nem jut eszébe újra színre vinni New Yorkban. Részben a sokféle műfajból merítő zene okozza a problémát, bár két igazi slágerszámot is írtak a szerzők, részben – bármennyire is másodlagosnak tűnhet ez egy musical esetében – maga a történet. Mert ami még működött Fellininek, a musicalszínpadon már kivitelezhetetlen és/vagy érdektelen lett. A musicalből készült film (adaptálók: Michael Tolkin és Anthony Minghella) pedig őszinte érzelmi válság helyett inkább egy szakmai és magánéleti válságban levő férfi picsogását mutatja, erősen befolyásolva a kapuzárási pániktól. És ezért még Daniel Day-Lewis szép szomorú szemei, no meg a glamour, a style, a chic sem kárpótolnak.

Judie Danch és
Judi Danch és Daniel Day-Lewis

Marion Cotillard a boldogtalan, saját karrierjét feladó, folyamatosan megcsalt feleség, Luisa Contini szerepében színészből és énekesből egyaránt dolgozik. Judi Dench a filmben jelmeztervezővé átalakult Lillit anyai jóbarátnak mutatja, aki képes a realitásba visszazökkenteni, azzal szembesíteni Guidót. És ahogy a Folies Bergères r-jeit ejtette… Fergie megteszi, amit a Be Italian és a kis Guidót a test örömeibe beavató, társadalomból kitaszított Saraghina rövid szerepe megkövetel, Sophia Loren az anyát sophialorenként hitelesíti – az időt megállítani kívánó plasztikai beavatkozások példájaként azonban ijesztő. Penélope Cruz csábító-vágykeltőn telefonál corsette-ben, fodros bugyiban a Vatikánból, de a fűzött derekú vörös kiskosztümben vagy a kidobott szerető elkent sminkjében is szinte ugyanaz a vibráló izgalom árad lényéből, mint a Vicky Christina Barcelonában. Az anorexiásnak egyáltalán nem nevezhető hölgykoszorút kiegészíti a Contini múzsáját játszó Nicole Kidman, akit szőke póthajjal és ruhájának mellszabásával igyekeztek Anita Ekbergnek láttatni a film készítői, de az ausztrál színésznőt homorulatai erre kevéssé teszik alkalmassá. Kate Hudson a Vogue újságíróját játssza, és csak azért lehet rá emlékezni, mert picinyke hangján, hatalmas energiákkal előadja a divatbemutatóra koreografált, a narratív szálhoz egyáltalán nem kapcsolódó Cinema Italianót, ám prózai szövege öt rövid mondatnál nem több.

Penélope Cruz
Penélope Cruz

Ne lamentáljunk azon, miért kell olasz akcentussal beszélni Daniel Day-Lewisnak, ne kezdjük számba venni azt, hogy a színpadi és a filmmusical között milyen hangsúlyeltolások, különbségek vannak, hogy dramaturgiai fontosságuk ellenére milyen dalok maradtak ki, vagy a legjobb eredeti dalért Oscar-versenybe szálló Take It All, netán a Guarda La Luna vagy a Golden Globe-jelölt Cinema Italiano kárpótol-e. Nagyobb problémának érzem, hogy a Guido Contini fantáziájában megszülető dalokat nem sikerül integrálni a történetbe. A múltból, fekete-fehérből indulnak, és amikor a jelenbe érve színessé válnak, kiderül, hogy az el nem készülő opusz, az Italia Colosseum-részletet formázó díszletében vagyunk. (Amikor az ablakaiba beállnak a táncosok és nagytotálban mutatják őket, van az egészben valami nagyszabású, mintha egy hatalmas ikonosztázt látnánk.) A végeredmény párbeszédekkel megszakított, egymással nem összefüggő revüszámok sorozata.

És ezt a revüt mindenképp nyereségként kell elkönyvelnünk – Rob Marshall mellett a nagyszabáshoz nem kevéssel hozzájáruló Dion Beebe operatőr (bár a nyitó római képsorokból és a szerpentin kanyarja után előbukkanó tenger látványából több is elkelt volna), Colleen Atwood jelmeztervező és a töméntelen mennyiségű póthajat használó fodrász, Peter King számlájára. A múzsát játszó Nicole Kidman a póthajat az egyik jelenetben ironikus megjegyzéssel kísérve veszi le.

Jelenetkép (Forrás: PORT.hu)
Jelenetkép (Forrás: PORT.hu)

Bárcsak több ilyen momentum lenne a filmben, és Contini szirupos-patetikus végét – az Italia-díszletek tompa puffanását követő időugrást, a „te vagy a probléma” típusú mondatokat, az újrakezdés, a kis költségvetésű film forgatásának képeit – feledhetnénk, mert akkor esély mutatkozna arra, hogy az All That Jazzhez vagy a Csillagporos emlékekhez hasonló, Fellini inspirálta önvallomás kerekedjék a rendező Nine-jából. A jelen körülmények között azonban hajlamosak lehetünk összeesküvés-elméleteket gyártani arról, miért mondta vissza Javier Bardem a felkérést, és miért kevesellte Catherine Zeta-Jones a múzsa szerepének fontosságát és percre számított hosszát.

Vö. kalmárté: Itália, szeretem! 
Gyárfás Dóra: Musical székrekedéssel 
Iványi Zsófia: Éneklő rétestészta 
Stőhr Lóránt: Lapot húzni nyolc és félre 
Gulyás Luca: Fellini nevét szádra ne vedd!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek