A BORSÓDOBÁLÓ

Jancsó Miklós: Oda az igazság / 41. Magyar Filmszemle

Köztudott, hogy a hatvanas-hetvenes években Jancsó Miklós volt az, aki új irányt adott az úgynevezett történelmi film műfajának. Nem kis fordulat volt ez a magyar kultúra történetében... BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

... és hogy ez radikálisan új filmnyelven történt, még csak fokozta a vállalkozás páratlanságát. Azóta legalább negyven súlyos év telt el.

Jelenetek a filmből

Nem hittünk a szemünknek. Jancsó Miklós olyasmiket csinált régen, amikre senki nem volt fölkészülve. Persze többek között talán éppen ez teszi a nagy alkotót. A Szegénylegények a Jókai-féle romantikát rombolta le, míg a Csillagosok, katonákban megcsinálta a látszólag lehetetlent: a nem giccses, a nem hazugul, hanem a szó valódi értelmében patetikus, a forradalom fenségét megragadó filmet mindannyiunk gyűlölt és kiröhögött eseményéről, az iskolai ünnepségek unt és utált tárgyáról, az úgynevezett Nagy Októberi Forradalomról. A Fényes szelek pedig egy egész nemzedék, a jobb híján hatvannyolcasnak nevezett gárda nagy siratója lett – ha nem is éppen a bemutatásakor, de később mindenképpen.

„Csak semmi filozófia!”, egy memoár szerint ez volt Jancsó állandó felkiáltása egy filmdialógus elbírálásakor, megírásakor. És valóban: a filozófiát nem a szöveg, hanem valami más, a forma szépsége, a kép ereje, a látomás pontossága hordozta.  És ez nagyon is teherbírónak bizonyult. Legalább is egy ideig. Mert a kijózanodás reggele óta – vagyis nagyjából 1969 táján – veszve minden illúzió, a történelem már nem bizonyult ésszerűen megragadhatónak. A korábban kimondva-kimondatlanul, de mindenképpen érvényesnek tekintett híres Hegel-mondás („Aki a világra ésszerűen néz, arra a világ is ésszerűen néz vissza.”) most – ha nem is hirtelen –, de lassan és biztosan irreleváns lett, és előtérbe lépett a történelem irracionalitása. Vagy pontosabban karneváli jellege.

Mundruczó Kornél, Ladányi Jakab és Nagypál Gábor

Olyan álarcosbálok kerültek most a filmvászonra (Égi bárány, Még kér a nép, Allegro barbaro), amelyekben a maszkok már inkább az elfedést, mintsem a vízió pontosságát szolgálták.  A nyelv még élt és valamennyire értelmesnek, vagy legalább is beszélhetőnek tűnt, de egyre inkább önmagáról kezdett beszélni; automatizálódott és ezzel gyors mértékben kiüresedett. A tragikus pátosz helyébe a groteszk paródia lépett, ám ez már nem volt képes átfogó látomás megteremtésére, és elkezdett önmaga paródiájaként működni. Az egykori csodálatosan koreografált film-balettek helyett esetleges társastáncokat láttunk, rángó rögtönzésekkel, ijesztően kényszeres humorral. És aztán az 1991-es Isten hátrafelé megy – a részleges visszatérés a politikai-történelmi filmhez – a mélypontot jelentette, úgy tűnt, egy nagyon nagy művész végleg elveszett a korában. 

Hogy az út folytathatatlan, azt nyilván maga a rendező is érzékelte. Új utat kellett nyitnia, és voltaképpen nyitott is, amikor elkezdte a Kapa-Pepe sorozatot 1999-ben. Itt a csőd – az emberiség, a művészet és egyéb nagyszerűségek – fiaskója már olyan nyilvánvaló, hogy nem is érdemes róla beszélni. Nem is történik rá kísérlet, a rögtönzött hülyéskedés mindent elborít, és ez egy ideg akár még üdítőként is hathatott. Ám a harmadik (második?) filmnél megint elkezdődik a modorosság pantomimja, az izzadtan kiszült poénok nem vidámak, hanem dermesztőek, és ismét a mélyponton vagyunk. Érzi megint ezt Jancsó, és megrendezi a saját halálát örök alkotótársával, Hernádi Gyulával az élen. Itt véget érhetne egy pálya, amely mindennel együtt és mindennek ellenére a legradikálisabb, legmélyebb és legokosabb magyar filmrendező útja volt.

Székely B. Miklós, Seress Zoltán és Gálffi László

Nem így történt. Jancsó most visszatért a szeretve gyűlölt, többször elhagyott és visszavett szeretőhöz, a történelemhez. De ez már nem hagyja többé leigázni magát. Ő már nem szereti a művészt, és ezt folytonosan ki is nyilvánítja. És – akár egykor megalkotója – meg is öregedett már, nincs kedve se a hancúrhoz, se az elégikus visszarévedezéshez. 

Az új filmben Jancsó saját régi művei tudatos paródiáját forgatta le, de mivel egyszer ez már megtörtént – igaz, akkor kissé öntudatlanul –, az új kísérlet aligha érdekelhet bárkit is. És az sem számít, hogy Jancsó hangja, történelemszemlélete minden eddiginél keserűbb, kiábrándultabb. Hogy eszerint a történelem nem más, mint amaz értelmetlen és gonosz, senkire ügyet sem vető, mindenkit ledaráló Nagy Mechanizmus, amelyről a régi híres Shakespeare-elemző, Jan Kott olyan meggyőzően írt. Amit látunk, akaratlanul is dadaista zagyvalék – többek közt Büchner-idézettekkel telezsúfolva –, fárasztó, lapos és egészében szerfölött buta műalkotás. És hát kevés hervasztóbb van a buta, de okoskodó művészetnél.

Cserhalmi György, Mucsi Zoltán és Daniel Olbrychski (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

És még egy szörnyű tanulság. A régi Jancsó-filmek egyik gyönyörforrása volt és a mű esztétikai hitelét erősítette, hogy a szereplők szinte mindegyike szép volt. Vagy legalább is fiatal. Üde emberek népesítették be ezeket az egykori vásznakat. Ám az új – állítólag alapvetően Mátyás királyról szóló – filmben szinte csak csúnya embereket és nőket látunk; lárvaarcokat, tehetetlen, erejüket vesztett, kiélt szellemeket. A Kádár-Aczél (és persze Jancsó!) korszakból visszamaradt színészgárda önmagát túlélt kísértethadát, amelyhez az újabb aktorok is sajnálatosan hasonulnak. Nem hiszünk a szemünknek.  

Van Szép Ernő gyerekeknek írt Mátyás-könyvében egy kis anekdota, miszerint Mátyás király udvarában jelentkezett egyszer egy virtuóz borsódobáló, aki vállalta, hogy akár egy szakajtó borsószemet és képes áthajigálnia a kulcslyukon. És a mutatvány végén ezt mondja Mátyás Szép Ernő megfogalmazásában: „Nagy művész vagy valóban, az ilyen nagy művésznek sok borsóra lehet szüksége. Adjatok fiúk tizenkét zsák borsót a művésznek, ne legyen híjával a borsónak, ha hajigálni akarja.” A borsó elfogyott, kulcslyukakat pedig betömték.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 41. Magyar Filmszemle gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Bujdosó Bori: Játsszunk hátbadöfőset! 
Ritter György: Királykodás 
Magyari Péter: Fehér ló és erdőben futó meztelen nők 
Zalán Márk: A magyar igazság - Jancsó Miklós szerint 
Iványi Zsófia: Stex, királyság, video