Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A RENESZÁNSZ TITKAI

Botticellitől Tizianóig – Az itáliai festészet két évszázadának remekművei / Szépművészeti Múzeum
2010. febr. 2.
Miért zarándokoljunk el a Szépművészeti Múzeum termeibe, ha a tömegnyomortól alig látunk valamit, ha furtonfurt tülekedni kell, hogy megközelíthessünk egy-egy műalkotást? Mi lehet ennyire vonzó százharminc festményben? DÉKEI KRISZTA KRITIKÁJA.
Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel. 1490 k.
Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel. 1490 k.

A felfokozott érdeklődés elsősorban a nagy, ún. „húzóneveknek köszönhető; a kiállításon Botticelli és Tiziano mellett Tintoretto, Raffaello, Veronese, Vasari, Giorgione vagy – olyan, talán kevésbé ismert, de legalább annyira fontos mesterek, mint – Uccello, Signorelli, Mantegna, Perugino, Ghirlandaio és Giovanni Bellini munkái láthatóak. Ugyanennyire vonzó a krakkói múzeum külföldi kiállításon is csak ritkán szereplő ékköve, Leonardo egyesek szerint a Mona Lisát is felülmúló festménye, a kiállítás „arcát” adó hermelines hölgy. És természetesen ne feledkezzünk meg a sztár-kiállítást övező, mára már megszokott hírverésről sem, amely korábban sokszor lépre csalta az érdeklődőket. Nyilván teljesíthetetlen az az elvárás, hogy – bármennyire jó kapcsolatokkal is rendelkezik a múzeum – a tárlaton kizárólag remekművek szerepeljenek. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy a külföldről kölcsönzött festményekből elsősorban a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye profitált, hiszen a Régi Képtár anyagából válogatott harminc műalkotás nemcsak hogy szépen beágyazódik a művészettörténeti analógiákba, hanem sok mű esetében láthatóvá válik a vitathatatlan kvalitás is.    

Biztos akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy az „értéknövelést” a múzeum a kölcsönkért „másodvonalbeli” munkákkal érte el, és nehezményezik, ha egyes alakok – például a koravén és puffadt kisdedek – nem felelnek meg a „természethűség” követelményének. Cseppet sem hízelgő értékelésük egy elterjedt félreértésen alapul: az itáliai reneszánszban a „valóság leképezése”, az illúziókeltő realizmus korántsem volt központi  kérdés, a művészek a gótikus és az antik hagyományhoz képest, a megrendelők elvárásainak megfelelően, vagy éppen saját, és igen különböző festészeti problémáik felől közelítettek az adott műalkotáshoz. Paradox helyzet, hogy a befogadók téves elképzeléseinek a legtöbbször mégis megfelelnek a művek; a nehezen dekódolható, sokszor randának tartott kortárs absztrakció helyett szép, tiszta és világos, könnyen olvasható, „realista” alkotásokat kapnak „cserébe”.

Bartolomeo Veneto: Flóra. 1520-1525 k.
Bartolomeo Veneto: Flóra. 1520-1525 k.

Vagy mégsem? A látogatók számára felkínált, hét részre tagolt útvonal – úgymint: a festészet tudománya, emberarcok/angyalarcok, a határok nélküli reneszánsz, az értett reneszánsz, a festészet diadala, Velence és hátországa, továbbá a manierizmus – nehezen bejárható, de ha véletlenszerűen egy-egy mű közelébe jutunk, akkor hamar kiderül, hogy a festmények mögött megannyi titok, rejtély és ismert vagy ismeretlen történet rejtőzik (amelyek egy része éppenséggel árnyalhatja is a reneszánsszal kapcsolatos elképzeléseinket is). Például, hogy még a neves festők sem csupán oltárképeket, freskókat vagy festményeket készítettek.

A félreismerhetetlenül Botticelli-hatást mutató Keresztelő Szent János (Jacopo del Sellaio) valójában egy zászló, melyet Firenze védőszentjének ünnepén hordoztak körbe, de a „repertoárba” tartozott a kelengyeládák figurális díszítése is. Ezeken nemcsak a Boccaccio Dekameronjából ismert Griselda-történettel találkozhatunk (Peselino) – amely az engedelmes asszony erényeire mutat rá, méghozzá azzal, hogy a hölgynek házassága előtt és után különféle megaláztatásokat (mint látható, köztük nyilvános lemeztelenítést is) el kell elviselnie –, hanem a hasonlóan példázatos Virginia történetével is. Botticellinek a szintén a női erényeket, a becstelenség helyett a halált választó szüzeket dicsőítő Virgina-kelengyeládája nem csupán nemi erőszakot és gyilkosságot ábrázol, hanem szépen mutatja egy jóval korábbi képtípus továbbélését, hiszen egy térben és több jelenetben, lineárisan olvasva bontakozik ki a történet maga. A korabeli Itáliában nagy kultusza volt Alexandriai Szent Katalinnak, Krisztus „misztikus jegyesének”, a fiatal lányok védőszentjének. Mindenképpen meglepő ezért egy olyan, a vértanúságát dicsőítő, magánájtatosságra készült mű (Lelio Orsi), melyen nem is annyira a sixtusi kápolna hatása, sokkal inkább a kínzóeszközök alapos ismerete fedezhető fel. Hasonlóan kedvelt szent volt (a Csáktornya közelében született Vulgata-fordító) Jeromos. A kiállításon hat festményen is találkozhatunk vele, főként úgy, hogy a sivatagban büntetésképpen a mellét kővel veri, hű kísérője, a meggyógyított oroszlán társaságában. Giovanni Mansueti ezt még megtoldja békésen együtt élő kiskutyával, medvével, majommal, báránnyal, tehénnel, sőt leopárddal is, a sanyargatás helyszínét egyfajta földi paradicsommá változtatva. S bár ekkoriban a festményeken feltűnő állatoknak volt szimbolikus jelentésük, mindmáig megoszlanak a vélemények, hogy mit keres, és főként mit jelent Carpaccio Mária és Erzsébet találkozása című festményén az őz, a nyúl vagy a vörösbegy – nem mintha e tudás nélkül ne lenne élvezhető e munka. 

Tiziano Vecellio: A kesztyűs férfi. 1520-1523 (A képek forrása: Szépművészeti Múzeum)
Tiziano Vecellio: A kesztyűs férfi. 1520-1523 (A képek forrása: Szépművészeti Múzeum)

Nem csak a művészettörténészeket érdekli, hogy ki készíthette az adott festményt. A reneszánsz művek alkotóinak azonosításakor számos nehézséggel találkozik a kutató. Luca Signorelli is hatalmas műhelyt tartott – egy szerződésben például vállalta, hogy biztosan ő festi meg az alakok felső részét –, itt látható művét (Mária a kisdeddel és két szenttel, köztük Jeromossal) például stíluskritikai és kvalitásbeli okokból tekintik saját kezű munkájának. Hogy a név mennyire fontos lehet, arra Sebastiano del Piombo Férfiképmása a példa. Pulszky Károly Raffaello-képként vásárolta meg, s hiába volt – és látható most is, hogy – elsőrangú festmény, a tévedése feletti alpári reakciók végső soron a jó szemű képtári igazgatót az öngyilkosságba hajszolták. Érdekes lehet az is, ha tudjuk, ki van a képen. Raffaellóval például egy saját kezű Kettős portrén találkozhatunk, de maga Tiziano is felbukkan egyik művén, Cirénei Simon (a Krisztus keresztjét magára vállaló pogány) alakjában. Tudjuk, ki volt a hermelines (pontosabban vadászgörényt simogató) hölgy: Lodovico Sforza herceg tizenöt éves szeretője. De a Bartolomeo Veneto festményén feltűnő fiatal lány éppúgy lehet a Tavasz allegóriája (Flóra), mint egy kurtizán portréja. Végső soron nem mindegy? Nincs hely felsorolni a sok izgalmas művet, még ha a kiállítás túl is megy a befogadhatóság határán. Még van idő, furakodjunk ügyesen – valami apró titkot, rejtélyes és csodálatos festményt biztosan találunk.

A kiállítás megtekinthető 2010. február 14-ig.  

Vö. P. Szűcs Julianna: Élvezeti érték
Götz Eszter: A szépség bűvöletében 
Szablyár Eszter: A reneszánsz menyét 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek