Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SE NEM RÉGI, SE NEM ÚJ

Ács János: Casanova Nuovo / Új Színház
2010. jan. 28.
A cím akár - nem különösebben invenciózus - szójátékra is alkalmat adhatna. Csakhogy a mű nem új, bő öt évvel ezelőtt Kecskeméten volt a bemutatója. Némiképp meglepő, hogy a dráma voltaképpen azóta sem született meg. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Almási Sándor
Almási Sándor

Pedig talán éppen a továbbgondolás, a változtatás szándéka vezethette az író-rendező Ács Jánost akkor, amikor újra elővette és az Új Színházban megrendezte a darabot. Hogy mennyit változott a szöveg az ősbemutatóhoz képest, annak ellenére sem tudnám megmondani, hogy láttam a kecskeméti előadást. Az viszont bizonyos, hogy alapvetően epikus jellegét továbbra is megőrizte.

Az első felvonás jórészt színes, gazdag filológiai anyagra támaszkodó szemelvénygyűjtemény. A korabeli morális-politikai gondolkodást és mentalitást ironikusan ábrázoló „történelmi” jelenetekben Casanova mint kívülálló utazó van jelen – így drámai történésekre esély sincs. A második rész személyesebb szférára fókuszáló jeleneteiben több alkalom nyílna erre, de Ács mintha itt is mindent megtenne ennek elkerülésére. Így maradnak a széttartó, hol erősebben, hol lazábban kapcsolódó szcénák. Az „új Casanova” pedig nem áll előttünk: noha messze kerülünk a lehengerlő érzéki vonzású nőcsábász kalandor kliséjétől, nem rajzolódik ki a mindent mohó kíváncsisággal magába szívó, ellenállhatatlan intellektus sem – legfeljebb a kutató, kereső, ezzel-azzal próbálkozó, valamiképpen mindig kívülálló embert láthatjuk.

Pálfi
Pálfi Kata, Almási Sándor és Földes Eszter

Az epikus anyagból a rendezői fantázia és invenció természetesen létrehozhat gazdag, formátumos előadást is. Ráadásul a mű maga is kínál egy formát, melybe az előadás belekapaszkodhatna. A főszereplőt leszámítva minden figurát színpadi karakterként jelöl a színlap. Értelemszerűen viszonylag kevés (Casanován kívül hat) színész játssza a mű számos szerepét. Ebből kiindulva lehetne teatralizálni a jeleneteket, a színházi forma meghatározhatná az előadás stílusát és menetét, jelentést adhatna a jelenleg üresnek ható jeleneteknek is. Ám a színház-metaforát Ács gyakorlatilag nem használja, maga a teátrum is csak az eleve a színházban játszódó jelenetekben tűnik fontosnak.

Meglehetősen érdektelen Menczel Róbert szétszedhető elemekből álló festett díszlete, mely színről színre haladva a legkézenfekvőbb és legsematikusabb elemekkel egészül ki. Gyarmathy Ágnes jelmezei legalább többnyire látványosak, de invenció ezeken sem tükröződik. Vagyis a rendező a látványon, az atmoszférán keresztül sem próbál a szövegtől elvonatkoztatott, azt megemelni képes színpadi világot kialakítani. Működni tudó, kreatív játékötleteket pedig hiába is keresnénk. Így aztán annyi történik, hogy roppant hosszadalmasan lepereg egy – minden felhalmozott tudásanyag ellenére – roppant illusztratívnak tetsző történelmi tabló, majd egy többé-kevésbé összefüggő, de minden drámaiságot nélkülöző jelenetsor.

Takács
Takács Katalin és Almási Sándor

Ebből adódóan a színészeknek sem igen van mibe kapaszkodniuk. Legrosszabbul a címszerepet játszó Almási Sándor jár, akinek úgy kellene a tradicionális Casanova-képpel szemben az örökké kutató, lázadó, környezetéből kimagasló, kivételes ízlésű és műveltségű intellektust megjelenítenie, hogy ehhez sem drámai helyzetek, sem valóban tartalmas monológok nem állnak rendelkezésre, s az előadásnak sincs olyan struktúrája, mely ebben segíthetné. A feladat alighanem reménytelen; egy nagyon erős egyéniségű, kivételes szuggesztivitású színész esetleg magához hajlíthatja a szerepet – de akkor az róla, s nem Casanováról fog szólni. Almási nem ilyen típusú színész, így leginkább fád rezonőrt állít elő, aki elegáns, megnyerő s finoman cinikus ugyan, ám közel sem olyan érdekes, hogy akár csak elgondolkodtasson a bennünk élő Casanova-kép érvényességéről.

A többiek pedig mintha nagyjából azt játszanának, amit akarnak. Mivel nincs határozott stílusa a játéknak, voltaképpen mindegy, hogy az egyes szituációkban realisztikusan, stilizáltan vagy akár a paródia eszközeivel teremtenek figurákat. Így aztán a játékmód finoman fogalmazva eklektikus. Hirtling István például stilizálva, enyhe idézőjelek közt, markánsan ábrázolja a porosz királyt, jóval erősebben karikírozza a pápát, a fogadós kis szerepét pedig rikítóan bohózati színekkel teszi értelmezhetetlenné. Hasonló eszközökkel él Pálfi Kata is, de szűkebb regiszteren: kézenfekvő gesztusokkal, ám többnyire hatásosan karikírozza a játszott figurákat. Vass György élesen és meglehetősen egysíkúan stilizálja az összes szerepét, míg Takács Katalin és Széll Attila általában háttérbe húzódva, jóval finomabb eszközökkel élnek.

Földes
Földes Eszter és Almási Sándor. Fotó: Szilágyi Lenke (Forrás: Újszínház)

Nem kárhoztatnám persze az erősebb színeket, a paródia vagy a ripacséria felé hajló karikírozást sem, ha stílus, forma (esetleg a játéknak tétet, értelmet éppen így adó forma) épülne belőle, de ennek nyoma sincs – így viszont ezek az eszközök többnyire színészi tanácstalanságot tükröző manírnak érződnek. A finomabb, realisztikusabb tónusok legalább ideig-óráig a drámaiság megszületésének reményével kecsegtetnek. Erre a legjobb példa a második felvonásban Casanova kalandja a magát herélt fiúnak hazudó énekes lánnyal. Földes Eszter itt olyan természetes hangon és magabiztosan teremt a lehetőségekhez képest árnyalt és színes figurát, hogy kis ideig már-már abban reménykedünk: végre történik valami, és a lány alakján keresztül talán az „igazi” Casanovát is megismerhetjük. Ám az előadás végül e lehetőség mellett is elkanyarodik. Hogy merre, nem tudnám megmondani.

Új (vagy akár régi) Casanova helyett csak egy riasztóan csikorgó, nehezen működő színpadi masinéria látszik, melyet mintha nem is a tapasztalt, korábban jelentékeny előadásokat létrehozó színházi rendező, hanem egy nagy műveltségű, ám a színpadképességre kevéssé ügyelő bölcsészprofesszor próbálna működésben tartani…

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek