MOLNÁR, A LIBRETTISTA

Molnár Ferenc: A Doktor úr / Operettszínház, Thália Színház

Szép Zerkovitz-dalok csendülnek fel a színpadon, ám a számok közti szünetet valami ásatag és nem is mindig ízléses humorú szöveg tölti ki. Hiába, Zerkovitz Béla nem mindig talált megfelelő librettistát… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A librettista, Molnár Ferenc mentségéül szolgálhat, hogy tudtán kívül vált azzá: ő maga alighanem élete végéig szentül meg volt győződve arról, hogy A Doktor úr címen csupán színdarabot írt. Kétségkívül nem remekműgyanúsat, de felettébb sikereset, amely rögtön ismertté tette nevét a pesti színházi világban. Az első nagy sikert azután felettébb gyorsan követték az azóta klasszikussá vált darabok, s nem csoda, ha A Doktor úr valamelyest feledésbe is merült.

Peller Károly, Kékkovács Mara és Kalocsai Zsuzsa

Miként az sem meglepő, ha valaki úgy dönt, valamelyest felfrissíti a szöveget a friss repríz előtt. Böhm György színpadi változatán azonban nem a darab leporolásának, finomításának igénye érződik. A mához közelítésre, frissítésre kísérlet sem történik. Egyszerűen úgy fest, hogy a dramaturg csupán egy alkalmas(nak vélt) szöveget keresett a Budapesti Operettszínház társulata számára. A darabon ugyan helyenként talán valóban érzékelhetőek a fiatal szerző dramaturgiai bizonytalanságai, humora sem olyan finoman szellemes, karakterábrázolása sem olyan változatosan gazdag, mint az alig néhány évvel később született komédiáké, de azért erre a célra sehogyan sem felel meg.

A Budapesti Operettszínház operett-előadásainak ugyanis van egy vitathatatlanul markáns stílusa, sok évtizedes hagyományon épülő játékmódja, melyért nyilvánvalóan lehet rajongani, s amelyet lehet döbbenten szemlélni is. Ennek elemzésére e rövid cikk keretei között nem vállalkozhatom, így csupán röviden, felsorolásszerűen említeném fő jellemzőit: élénk gesztusokból, élesen természetellenes hangsúlyokból, ismétlődő manírokból, nézőkkel való összekacsintásokból épülő játékmód, melynek egyik legfontosabb velejárója, hogy a szerep helyett mindig a színész áll a középpontban. Hosszasan lehetne elmélkedni azon, hogy ez a játéktradíció mennyire része magának a magyar operettnek, hogy valóban így kell-e operettet játszani - a társulat hazai és külföldi sikerei annyit mindenesetre igazolnak, hogy így is lehet.

Kalocsai Zsuzsa és Faragó András

Molnárt viszont nem lehet így játszani, ezért szükséges Böhm György segítsége. Böhm jó érzékkel a szöveg legkevésbé szellemes, legkevésbé biztos ízlésű pontjait választja kiindulási alapnak, ehhez teszi hozzá a maga rímeit, beszólásait, sablonjait. Sikerül azonban létrehoznia egy olyan gyenge, Molnárhoz méltatlan mixtúrát, melyben a „Lenke – most már biztos meztelenke” típusú fordulatok határozzák meg a játékot. Maguknak a daloknak a helyét viszont sehogyan sem sikerül megtalálni; teljesen ötletszerűnek tűnik, hogy a szereplők mikor és miért kezdenek énekelni.

Hasonló színvonalú az a kevés számú játékötlet is, mely a Korcsmáros György rendezte előadást jellemzi. Elhangzik ugyan egy-két vaskos közhely az általános társadalmi romlottságról, meg egy - végképp szervetlen - utalás a BKV-sztrájkra, egyebekben azonban Korcsmáros sem keresgéli a mára vonatkoztatás lehetőségeit. Egyáltalán: nem keresgél semmit. Hagyja érvényesülni a fentebb körvonalazott, Molnártól teljesen idegen, ebben az előadásban egyszerűen hamisnak ható játékmódot. A mellékszereplők már az első jelenetekben annyi manírt cipelnek színre, ami az árnyalás, a finom szellemesség igényét rögvest kizárja.

Lehoczky Zsuzsa, lábainál Peller Károly. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: thalia.hu)

Peller Károly úgy totyog, gesztikulál és hunyorog a színen, mintha nem is ifjú szerelmest, hanem kéjvágyó öregurat alakítana, Lehoczky Zsuzsa élesen elnyújtott hangokkal, kifacsart hangsúlyokkal teszi végtelenül idegesítővé a nevelőnőt, Kékkovács Mara szemeit meresztgető, ábrándos csitri játszik, ügyelve arra, hogy a lány álnaivitását szünet nélkül jelezze még a legnaivabb nézőnek is. Benkóczy Zoltán már az első jelenetben színre hordja a messziről jött balek sablonjának majd’ minden elemét, hogy később majd a részeg balek közhelyeivel folytathassa, Bódi Barbara pedig egyszerűen végigkárálja a szobalány kis szerepét. A főbb szereplőknek több tér és idő áll lehetőségére a sablonok kibontására, játékuk így nemcsak könnyebben elviselhető, de szakszerűbbnek is hat. Árnyalni, gazdagítani, színessé, érdekessé tenni azonban ők sem tudják a figurákat. Szombathy Gyula (Csató) jórészt azokhoz az elnyűtt patronokhoz tér vissza, amelyet az utóbbi években általam látott alakításaiban szerencsésen mellőzött. Kalocsai Zsuzsa primadonna pózokból építkező alakítása keveset éreztet abból, hogy Sárkányné talán a darab legérdekesebb, legösszetettebb szerepe lehetne. Földes Tamás precízen tölti ki a címszereplő karakterének körvonalait, míg Faragó András leginkább saját rokonszenves egyéniségére támaszkodva, nem különösebben eredeti, de kedélyes humorral hozza színre Puzsér alakját. Mindketten gondosan ügyelnek arra, hogy se túl komollyá (ezzel együtt: kortársivá), se túl nevetségessé ne váljon a gátlástalan ügyvéd, illetve a szókimondó betörő figurája.