Elöl: Szikszai Rémusz, Stohl András, Bánfalvi Eszter és László Zsolt

Igaz, az utóbbi idők színrevitelei többé-kevésbé mind eltávolodtak a színpaddal holtáig tusakodó Móricz szövegváltozataitól, s kis túlzással kijelenthető, hogy az Úri muri-brandnév mára leginkább néhány szereplő (Szakhmáry Zoltán, Rozika, Csörgheő Csuli…) és színpadi effektus (mint Szakhmáry öngyilkossága) garantált jelenlétét ígéri, semmint bármely autorizált verzió hű megszólaltatását. S ez két okból is érthető, hiszen egyrészt magának a szerzőnek sem sikerült nyugvópontra jutnia témájával, másrészt a kifejtés minőségét felülmúlóan erős szituációk sora valósággal felhív az akár szélsőségesen kreatív közelítésekre, átgondolásokra, -dolgozásokra is.

Nos, Bezerédi Zoltán rendező és a két dramaturg, Merényi Anna és Perczel Enikő változata most mintha két nagy reménytelenség köré csoportosítaná a színdarab jeleneteit. A sokszereplős tablók az általános, ha tetszik, a nagy magyar reménytelenség, az obszcenitásban pácolódott és kártékonysággal kacérkodó feleslegesség, a szó szerint haszontalan emberek kavalkádját mutatják, míg a szűkített részvételű, vagy éppenséggel páros jelenetek a magánélet, a férfi és nő között elpangó vagy elmérgesedő kapcsolatok nyomorúságát tárgyazzák. A dzsentri pusztulása itt értelemszerűen csak mellékes lehet, a goromba tréfák megjelenítése sem igényel komolyabb teret vagy műgondot, Szakhmáry mintagazdasága pedig legfeljebb afféle ködtelek, öncsalásból támadt délibáb, amelyről aligha kell további részleteket megtudnunk.

Jelenet az előadásból

A koncepció, ha nem is revelatív, de okvetlenül érdekes, s az előadás több ponton is erős élményt kínál. Így különösképpen az ivós-mulatós jelenetekből kipárálló igénytelenség, a veszendőbe ment emberi érték és a tán eredendő emberalattiság összevegyülése válik érzékletessé, míg a darab intim vonulatából ezúttal a Szakhmáry és hitvese, Rhédey Eszter között megkeseredett viszony, de még Csuli háztáji basáskodása is érdekesebbnek tűnik Zoltán és Rozika kapcsolatánál, melyet egyébiránt már rögtön a nyitójelenet a hús öröme felől tételez. Sajnos, Zoltán és Rozika viszonylatának e leegyszerűsítő közelítése, s a tablók redundanciája, az olykor felesleges rátétnek tetsző játékok burjánzása kissé elbizonytalanítja a rendezői elképzeléssel barátkozó nézőt, aki az elnyújtott jelenetek közben szinte törvényszerűen egyre lankadó figyelemmel próbálja követni a képenként újrainduló előadást.

Kulka János. Fotó: Martincsák István (Forrás: PORT.hu)

A János vitéz kévéit ügyesen továbbhasznosító produkcióból (díszlet: Menczel Róbert) ilyesformán csak néhány saját erőből építkező színészi alakítás válik ki, a szerep hagyományos/elfogadott/logika sugallta keretein belül maradva, vagy épp túllépve azokon. Az utóbbira Stohl Andrásnak a szereptradíciónál jóval fiatalabb és szálasabb Csulija lehet a példa: túlhabzó játékai, otromba lendületvételei, majd agylágyulásos, delirium tremens-es elkornyadásai nagy tehetséggel és komoly szaktudással alakítják a figurát. Ám csak alakítják, mert hát a színpadon váltig egy színészt látunk, egy mégoly jó színészt, de nem magát Csulit. Schell Judit jobban eltűnik Rhédey Eszter alakja mögött, s a sértett asszonyi hisztériát ügyesen elegyíti a csalódott feleség könyörtelen józanságával. Hasonlóan szép munka Kulka János grófnak viccelt slemil könyvügynöke: a néhai Velenczey István ábrázatát viselő figura számottevő hitellel lóg ki és illik bele a korhely társaságba. A szövegét a regényből, zsidósan bölcs tartását az Ótestamentumból kölcsönző Garas Dezső pátriárkai színészeleganciája Levkovits (Lefkovits) egyetlen rövid jelenetében jószerint leárnyékolja Szakhmáryt.

A Szakhmáryért becsülettel birkózó László Zsoltnál és a Szabó Rozáliaként felléptetett, rokonszenves Martinovics Dorinánál mindazonáltal jóval emlékezetesebb marad Kovács Mártonnak és zenészeinek egyszerre kísérő és ellenpontozó, a nótákat körvonalazó és a haláltánc felé elmozgató muzsikálása. Mintha a koncepció, a totális reményvesztettség végállapota is az ő vonósjátékukból feslene ki a legtisztább és egyszersmind a legnyomasztóbb formájában.  

Vö. Molnár T. Judit: Múlató 
Urbán Balázs: Céltalanul 
Székely Szabolcs: Kanbuli 
Zappe László: Tűz vagy víz 
Koltai Tamás: Ingoványos cudar világ 
Kovács Dezső: Dáridó Mucsán