Végre kézzelfogható közelségben a legenda. Mert Richter magyarországi koncertjei nem pusztán minőségük miatt lettek mondák tárgyává, hanem a szó köznapibb értelmében is. Hiába a sok még ma is élő kortárs szemtanú, hiába az újságcikkek százai, még sokan ma is úgy tudják, hogy a teljesen ismeretlen pianista pesti debütálásakor a vájt fülű hallgatók a szünetben telefonon értesítették barátaikat, hogy azonnal jöjjenek a Zeneakadémiára, mert csodát fognak hallani. Papp Márta remek kötetéből (Szvjatoszlav Richter Magyarországon. Akkord, 2001) kiderül, hogy ez nem más, mint megszépítő mese. Ugyanakkor messze nem véletlen. Hiszen a Richterről készült eddig legjobb portréfilm, Bruno Monsaingeon alkotása nagyon is találóan viseli az Enigma címet. Richter megfejthetetlen volt és maradt. Döntései olykor teljesen kiszámíthatatlannak, megmagyarázhatatlannak látszanak. Mert ugyan mi késztette például arra, hogy 1986-ban több hónapos szibériai turnéra induljon, amelynek során iszonyatos utazási kalandok után lerobbant, fűtetlen úttörőházak alig használható zongoráján olyan műveket játszott, melyek még egy Steinway instrumentumon sem könnyen megszólaltathatók?! És talán önmaga számára is talány lehetett, hiszen mennyire jellemző, hogy Monsaingeont kérte fel a saját életrajza megírására, ugyanakkor szinte semmilyen adatot nem közölt előzetesen a rendezővel. Mintha azt érezte volna, hogy őt magát, Richtert – vagy az életét – is ki kellett volna találnia valakinek. És kérdés persze, hogy volt-e egyáltalán élete a fogalom földhöz ragadtabb értelmében? Annak, aki a saját iktatókönyve szerint 3589 hangversenyt adott?! Akkor hát mégsem volt olyan zárkózott, introvertált alkat? Kérdések, amelyekre soha nem kapunk választ.
 Kocsis Zoltán és Szvjatoszlav Richter az Operaházban, Budapest, 1985. január 14. Fotó: MTI |
Persze a koncertfelvételek hallatán érdektelenné válnak ezek a kérdések, hiszen Richter itt tökéletesen önmagát alakítja; alig ismerni még egy előadót, aki ennyire pőrén tárta volna föl magát a hallgatósága előtt. Felvételei ezért olykor egyszerűen ijesztőek. Rémületes például az 1958. február 9-i hangverseny, ahol Schubert óriási technikai megpróbáltatást jelentő c-moll szonátája után a manuálisan szintén életveszélyes, megszállottan elődübörgő Toccata szól, Schumann egyik ifjúkori remeke. A Schubert-darab perpetuum mobile jellegű zárótétele és a Toccata monomániás zakatolása szinte teljesen természetesen egészítik ki egymást.
Ez persze a „fiatal” Richter, a lobogó, vulkánikus zseni, a vadromantikus látnok, akit a Pokol tüze perzselt. És ha feltesszük a Wohltemperiertes Klavier első füzetének részleteit 1954-ből, akkor a c-moll prelúdiumban ismét a neurotikus zakatolásé a főszerep, azaz mintha Richter Schumann felől értelmezné Bachot, és megmaradna ősromantikusnak. De az f-moll prelúdium és fúga már egészen klasszikus nyugalommal és méltósággal szól, ami aztán az „öreg” Richter sajátja lesz, s amit aztán az 1973-as Bach-koncert dokumentál. Vagyis aligha tartható a „fiatal” és a „kései” Richter szembeállítása. És noha – mint minden rendszeresen koncertező előadónak – természetesen neki is megvoltak a maga beállított gesztusai, kigyakorolt megoldásai, inkább az a sejtésünk, hogy többnyire mégis a pillanatnyi sugallat vagy kedv, hangulat hatására cselekedett a koncerten. (Ennek másik véglete, hogy szibériai kísérője emlékezése szerint, egy kalapból húzva néha egyenesen kisorsolta az esti műsort.) Egyebek mellett ez adja játéka hasonlíthatatlan természetességét és művészi igazságát. Hitelét, mondhatni.
 A borítófotón: Richter a Zeneakadémián, Budapest, 1980. június 13. Fotó: MTI (A képek forrása: bmcrecords.hu) |
Richter köztudottan nagy felfedező is volt, aki rendszeresen hozott elő alig játszott darabokat az ismeretlenségből. Ezek közül pár (ilyen a már említett kései Schubert-szonáta) azóta a repertoár törzsdarabjává vált, mások részben még most is ritkaságnak számítanak. Ilyen például Csajkovszkij Évszakok című sorozata. De ha belegondolunk, feltételezhetjük, hogy ezek a szép, de veszélyesen a giccs közelében járó kis apróságok más keze alatt talán messze nem hatnának ilyen mélyen, olykor egészen schubertien melankolikusan. Ugyanez áll feltehetően Grieg Lírai darabok című ciklusára, melyet Richter utolsó magyarországi koncertjén játszott, 1993. november 9-én. Egészen varázslatos, ahogy a néha teljesen igénytelen anyagból (pl. Arietta) előcsalja a legnagyobb költészetet. A jelenséget Kroó György írta le a legérzékletesebben: „Egy Grieg-portré vázlatává emelkedett a műsor, és miközben hallgattuk, rádöbbentünk, hogy még egy másik portré is megelevenedik a zongorán: a Richteré”. Kiderült, hogy „nem pianistaként, hanem zenészként olvassa a szerző keze vonását, hogy milyen fantasztikusan pontosan érzékeli a köznyelviben feltűnő originális, individuális mozzanatokat, hogy a kotta mögötti lélekrezdüléseket figyeli, és hogy a zene tájat és időt is közvetít felé”.
„Mi mindannyian Richteren nőttünk fel” – Ránki Dezső mélyen igaz mondata nyilván nemcsak a zenészekre, pianistákra vonatkozik, hanem ránk hallgatókra is, akik – szerencsés esetben – élőben is követhettük példátlan pályáját. Az idők során szellemi értelemben Richter magyarrá vált. Példát adott művészi erkölcsből, tartásból, munkamorálból. Játéka mellett, ez a valódi kimeríthetetlen forrás.
Vö. Fáy Miklós: Végtelen zongora
Végső Zoltán: Szó bennszakad