Cameron Diaz

Kevés ifjú filmrendező mondhatja el magáról, hogy röpke karrierje máris alapanyagul szolgált egy tévésorozat fő cselekményszálához – Richard Kelly az egyik, ha nem az egyetlen közülük. Történt ugyanis, hogy az HBO Törtetők című szériája lényegében „lemásolta” Kelly hullámvölgyekkel teli, viharos indulását – a tehetséges rendező az alacsony költségvetésű Donnie Darkoval szerzett magának korán hírnevet, és a kritikusok kedvenceként rögtön el is érte, hogy mindenki lélegzet visszafojtva várja hosszan készülődő második nagyjátékfilmjét, a Cannes-ban debütáló, grandiózus A Káosz birodalmát, mellyel azonban világra szólót bukott.  

Nagyon nem volt hát mindegy, hogy a még mindig csak harmincöt éves direktornak hogyan sikerül a harmadik dobása. Nos, a legújabb nagyjátékfilm, A doboz úgy tűnik, megosztotta mind a szakmát, mind a közönséget – e sorok írója azok közé tartozik, akik kifejezetten figyelemre méltónak és biztatónak találták ezt a retro színezetet öltő, lassú folyású, Sartre-tal és az egzisztencializmussal kacérkodó, misztikus sci-fit.

Jelenetkép

A dobozzal Kelly szó szerint visszatért a gyökereihez – a történet a rendező szülőhelyén, Virginia államban játszódik a hetvenes években, és egy olyan kisiskolás fiú szülei állnak a középpontjában, akikhez inspirációként szintén a direktor családja szolgált: a férfi főszerepet alakító James Mardsen Kelly apjához hasonlatosan egy NASA-tudóst alakít, akinek a nevéhez egy olyan kamera kifejlesztése kötődik, mely az első képeket továbbította a Marsról. Édesanyja pedig, akárcsak a film női főszereplője, Cameron Diaz – kinek filmbeli alakítását látva rejtély, hogy miért nem kap/vállal több drámai szerepet – egy orvosi műhiba áldozataként éli az életét.

A mozi cselekménye egy titokzatos küldemény, pontosabban egy doboz körül bonyolódik, melyet egy hajnali órán hagynak a házaspár küszöbén. Kézbesítője, az eltorzult arcú Arlington Steward (Frank Langella) másnap visszatér, és megteszi az ajánlatát: ha a pár megnyomja a doboz indítógombját, valahol valaki, akit nem ismernek, meghal, ők viszont egymillió dollárral lesznek gazdagabbak. A döntést alaposan befolyásolja, hogy a pár rendszeres anyagi gondokkal küszködik, és épp megtudják, a férj kérelmét, hogy asztronauta legyen, elutasították, a nej, az irodalomtanár, Norma pedig elvesztette az iskolájától kapott családi támogatást.

Frank Langella és Cameron Diaz

Hogy Norma az osztályában épp Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című művét tanítja, természetesen nem véletlen. Az egzisztencializmus adja a filmhez a filozófiai hátteret – nem csupán a francia író említett drámájának egyik kulcsmondatát kibontva („a pokol a másik ember”), hanem A lét és semmiben fejtegetett nézeteket is alapul véve, nevesen azt, hogy miként határoznak meg bennünket az egyes szituációkban hozott döntéseink, és hogy ezek a döntések olyan, szabad akaratból meghozott választások, amikért vállalnunk kell a felelősséget. Mindez persze nem tézisszerűen bomlik ki a filmben, sokkal inkább rafináltan, búvópatakként bukkan helyenként elő, hol a dialógusban, hol a történet szövésében: a házaspárnak két fajsúlyos döntést is meg kell hoznia a filmidő alatt.

A Richard Matheson Button, Button című novelláját kiindulási pontnak tekintő mozi hangulatát, ritmusát, beállításait és motívumait tekintve bőven merít a hetvenes évek paranoiára hajazó zsánerfilmjeiből (A testrablók támadása, Az omega ember, Holtak hajnala, Az Androméda-törzs etc.). A „filozófiai üzenetet” könnyebben emésztendő, kapunk pár zombie-ként viselkedő, a házaspárt szemmel tartó mellékszereplőt; egy földön kívüli, nevesen marsbeli irányításra utaló összeesküvés elméletet; hosszú beállításokat; idegtépő zenét; és a korszakot megidéző tökéletes látványvilágot, melyben a tapétától kezdve Cameron Diaz sottis szövetszoknyáján át a mattabb színhatást keltő képekig minden a helyén van.

James Mardsen és Cameron Diaz (Forrás: PORT.hu)

A hetvenes évek zsánerfilmjei mellett A doboz fenyegető, különböző világok között átjáró mellékszereplőivel, misztikus hangulatával, „torz” testképeivel (Diaz csonkolt lábfeje, Langella összeégett arca, az állandó orrvérzéssel küszködő epizódszereplők) laza szálakkal David Lynch filmjeihez is kötődik (a rendezőmogul neve már Kelly debütálásakor is több értelmezésben előfordult).

Tény azonban, hogy – akárcsak Lynch a legújabb alkotásaiban – egy ponton túl Kelly is nehezen tud ellenállni a saját ötleteinek, és a film utolsó harmadát kissé túlzsúfolja. A talányos, többféleképpen magyarázható zárlat azonban nyilvánvalóvá teszi, partnernek és kódfejtőnek tekinti a nézőjét, aki A doboz befejezését látva akár arra a nem éppen optimista konklúzióra is juthat, hogy: ha a „pokol a másik ember”, és az emberiség saját mohósága folytán sorra elbukja a próbatételeket, csak a leginkább rátermett és a legártatlanabb maradhat életben.

Vö. B. Heppes Krisztián: Richard Kelly nekünk szegezi a kérdést 
Kovács Marcell: A doboz 
Mesterházy Lili: Nem kapsz libacombot 
Köves Gábor: Orrvérzésig 
Kovács Patrik: Ítélet gombnyomásra