 Shigeru Takato: Sofia II. 2008 |
A még ifjú Bruce Willis nevével fémjelzett A simlis és a szende című tévésorozat egy ominózus epizódjának történetét megakasztotta az a jelenet, amikor a szereplők a díszletből kilépve a stúdióba vezették a nézőket. A két főhős a lámpák, a kamerák és a stáb tagjai közt sétálgatva kifejtették, hogy a történetet sajnos képtelenek folytatni, mivel a forgatókönyvírók sztrájkolnak. A jelenet azóta is a kritika jóízűen cuppogtatott velőscsontja, hiszen a detektíviroda falainak kitárása, és a stúdióba helyezett parányi fiktív szigetként való bemutatása a nézőket kirántja az azonosulásból, és elidegenít az egyébként maximális beleélésre komponált sorozatok világától. Shigeru Takato TV Stúdiók sorozata is hasonló gesztussal él, ő azonban nem a televízió egy expliciten fiktív világról rántja le a leplet, hanem a valóság nagykövetének pozíciójára törő híradók otthonát veszi górcső alá.
Shigeru Takatót és képeit a PH, vagyis a Photographer Hosting Budapest jóvoltából köszönthetjük a városban, ahol a kiállítás mellett a MOME hallgatóit is megörvendezteti néhány előadással. A düsseldorfi iskola tanain csiszolódott fotós józan dokumentaristaként sorjázza elénk a több év terméseként felhalmozott, tv stúdiókról készült képeit. Az enteriőrök szigorú egyformasága kissé zavarba ejtő, a különböző csatornák hír- és vitaműsorainak otthont adó díszletek közötti eltérések ugyanis korántsem olyan
 Shigeru Takato: Geneva II. 2005 |
markánsak, hogy azalapján bármelyiket is határozottan azonosítani tudnánk. A halvány, futurisztikus fényekkel bevilágított, Star Treck űrhajók fedélzetét idéző belső terek, habár mind egy kicsit másként, de ugyanazokat a kötelező kellékeket vonultatják fel a katedraszerű asztaltól a monitorokon át a homogén, esetleg világító hátterekig. A képek hasonlóságát erősíti a kompozíció, ami minden esetben szemből, tárgyilagosan ábrázolja a stúdiókat. Néhány esetben ugyan történik utalás az időre, a helyre vagy a csatorna nevére, a stúdióbelsők ebben a monoton felsorolásban mégsem bírnak saját, jól megkülönböztethető külsővel.
A fotók mennyisége (a Lumen Galériában látható válogatás nem a teljes anyag) és hasonlósága összefűzi a képeket, és nem engedi, hogy különálló egységekként kezeljük őket. A képek hangsúlyozott sorozatjellege általános szintre emeli a témát, így nem egyszerűen hírműsorokról vagy tévécsatornákról van szó, hanem általában a csatornákról, hírműsorokról és magáról a televízióról. Emellett az objektív, szenvtelen, dokumentatív megfigyelés látszatát is keltik a képek, mint egy széleskörű, pontos felmérés eredményei.
 Shigeru Takato: Salta II. 2005 |
A kérdés csak az, hogy milyen eredményt mutat ez a vizsgálódás, milyen jellemzést kapunk a televízióról és a hírműsorokról. Takato képein a megszokott híradós látványhoz képest kitágul a képkivágás, és a hűvös, steril bútorok mellett a felvételhez szükséges eszközpark is megjelenik. Ez az erőteljes elidegenítő effektus a kedves nézőket legalább annyira kiábrándítja, mint egy közeli színházfotón látható izzadó díva vagy egy szakadt ruhás Rómeó. A pikantériát a dologba a fotózott műfaj hozza, vagyishogy a valóságról elfogulatlan képet rajzolni kívánó híradó kerül a fikciót leleplező objektív célkeresztjébe.
Takato képein a híradó legalább annyira fiktív, beállított és szubjektív műfajként jelenik meg, mint A simlis és a szende akciójelenetei a fent említett epizódban. Fotói kihangsúlyozzák, hogy legyen szó akár egy amerikai típusú, a bemondó személyét középpontba állító műsorról, mint a kivilágított város fölé magasodó pulpitust ábrázoló zürich-i képen, vagy a BBC képernyőre komponált hírgépezetét idéző, a háttérben felsejlő monitorokkal operáló frankfurti ábrázolásról, a híradó sem több egy stáb által megszerkesztett, szubjektív műsornál. Ezt a hatást erősíti az is, hogy a stúdiókból éppen a bemondók hiányoznak, vagy azok a személyek, akiknek az arcával maga a hír is összefonódik, akik az információk hitelességét, garanciáját biztosítják.
 Shigeru Takato: Zurich II. 2004 (Forrás: Lumen Galéria) |
A hír nélküli díszletek a megrendezettség üzenetével állnak elő, amivel alapvetően nincs is semmi baj, attól eltekintve, hogy a híradó szubjektív, megrendezett jellege olyan sokat vitatott probléma, ami megkérdőjelezi a leleplezés aktualitását. Akkor, amikor egy informálódni vágyó ember egyszerre három médiumon keresztül tájékozódik és az adagja napi két hírportál, három híradó plusz a nyomtatott sajtó, felmerül a kérdés, hogy van-e értelme arról beszélni, hogy a tévé szubjektív, és többnyire nem feketén-fehéren állítja elénk a valóságot.
Takato szerint van. Hiszen a hírforrások halmozása még nem vezet el a valósághoz, sokkal inkább az ember önmagáról alkotott képét gazdagítja. Érdeklődése arra is irányul, hogy a tv stúdiókban zajló viták, manipulációs kísérletek és ütközések hatalmas energiagócponttá alakítják a helyet, amely elektromágneses jelekké alakulva eljut nemcsak az otthoni készülékekhez, hanem a Földön kívülre is, hogy a világűrben szétszóródva mutassa meg, kik is élnek ezen a bolygón. Takato szerint pedig az egyszerre kifelé és befelé kommunikált öndefiníció így szól: „Hello, mi olyan lények vagyunk, akik megszállottan igyekeznek megszerkeszteni és dramatizálni saját életüket, majd pedig abban hinni, hogy az így elkészített történetek igazak.” Lássuk be, ez egy sokkal őszintébb és izgalmasabb üzenet, mint a mosolygós, integető férfi és nő képe.
A kiállítás 2010. január 30-ig látogatható.