Jelenetek az előadásból (a képek egy másik szerepsztásról készültek)

Tágas szoba a színpadon – egy fiatalemberé (ezt onnan tudjuk, hogy ott fekszik a jókora ágyban). A nyitány után erre megy föl a függöny: Tamino lidércnyomásos álmára. A szoba viszonylag puritán, a hatalmas szőnyegen kívül egy asztal van benne – rajta laptop, persze, s a kortársiságot később egy mobiltelefon is erősíti, a focistamezbe öltöztetett kisfiúkról és a vegyvédelmis ruhába bújtatott díszletmunkásokról nem beszélve –, szék, ablak, lámpa és radiátor; nem valami hangulatos lakótér, az tuti.

Mozart és Schikaneder operája egyszerre ébreszt várakozást és emlékeket a nézőben; A varázsfuvolából legalább egy Bergman mindenkinek megvolt, a szerencséseknek például Krystian Lupa is. Ezzel együtt szerintem minden rendező nulláról indul: a saját „meséjét” viszi színre. Interpretálja a zenét – Mozart lehet fekete vagy vörös vagy bármi –, kiteszi a hangsúlyokat Schikaneder amúgy nem túl bonyolult történetében; megoldja a színházi megoldandókat (tűz, víz), elkíséri a fiatalokat a rettenetesen boldog végbe, és hazaengedi a nézőket. Innen nézve egyszerű, onnan nézve bonyolult.

Marton László rendezése egy nem-vidám sztorit görget; a sok derűs pillanat csak álca. Menetel, illetve inkább botladozik egymás felé Tamino és Pamina; előbbi esetében erős a gyanú, hogy az utóbbi képmását jobban imádja, mint a kép eredetijét: álmodozó kamasz, aki nem is nagyon akarná elhagyni ezt az állapotát. Ez kölcsönöz némi rezignált felhangot Pamina kislányosan vehemens rajongásának is. Papageno vidám fiú, de nincs ínyére a próbatétel, Tamino rögeszméje nem az ő ügye, hagyná a fenébe az egészet, Papagénástul. Monostatos igazi lúzer – mindkét birodalomban rájár a rúd, és még Pamina sem jön össze. Csupa mérsékelt lelkesedés és baljós ambíció. A kettéosztott világban persze a szereplők feje fölött játszódik az igazi meccs: az Éj kiránynője és Sarastro között. Régi, megkövesedett sérelmek mindkét oldalon – az egyik oldalon perzselően forrón tartva, a másikon elegánsan felülemelkedve. A végeredmény ugyanaz: itt nincsen megbocsátva, a gyerek tépve-cibálva lesz, míg a világ világ.

Marton rendezésében Michael Levine díszlete nagy szerepet visz: Tamino varázsfuvolájának hangjára a szoba változtatja a dimenzióját: hol oldalára fordul, hol a feje tetejére, és előfordul, hogy még a síkok is elcsúsznak egymástól. Szellemes megoldás: a radiátor például amorf gilisztává lágyul, a csillár a földön állólámpává lesz – és persze mire a próbatétel véget ér, a szoba is a talpára áll. Színházi szoba: mögötte is zsöllyék, nemcsak előtte, ahol mi ülünk. A zsöllyékben a kórus ül – de itt van Sarastro birodalma is: az egyik tűzvörös székből áll föl Polgár László. És ez a próbatétel helye: itt a tűz, a székeken kell átbukdácsolni; és itt a víz is, magasról lógó függöny hullámzik, miközben a fiatalok lassan átvonulnak alatta. Levine díszlete nagy találat, és nagyon teherbíró.

Az Operaház zenekarának élén az előadás motorja: Fischer Ádám. Szinte „tolja” a zenét maga előtt, és nógatná erősebb tempóra a játszó személyeket is, valahányszor belassulnak a lírába. Fischer dirigálását nézni önmagában is jóféle színház.

A színházba színészek kellenek: jól éneklő színészek méghozzá (jól játszó énekesek is megteszik, persze). Ezen a fronton hibádzik a produkció: egy-egy figura hitelességdeficittel küzd, másoknál a színészi „túlmozgás” fenyeget. Viszont épp a legfontosabb pontokon nagyon erős alakításokat látunk, és mivel – más Varázsfuvola-előadásokkal szemben – Marton rendezése két csúcs alá épül, ezek elviszik magukkal a produkciót.

Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Polgár László Sarastrója – királyi, fenséges és legyőzhetetlen: csak önmagát tudja legyőzni, amikor a legvégén szétszedi Tamino varázsfuvoláját, fekete maszkba burkolózik, és beolvad a tömegbe. Polgárnak nemcsak a hangja, hanem a játéka is tiszta és erős; és hát tudja jól, mitől döglik a légy, vagyis mitől fojtja vissza lélegzetét több mint ezer ember… És Miklósa Erika az Éj királynőjének szerepében méltó párja; fantasztikus hang és metsző élesség társul feszes-erőszakos gesztusokkal, királynői akarattal. Nem is hisszük el, hogy kettejük harcának ez volt az utolsó állomása. Brickner Szabolcs Taminója úgy pasztell, ahogy van; hangban szép, de játékban halvány. Ez bizonyos értelemben híven tolmácsolja a rendezői értelmezést, legalábbis az előadás kétharmadában, a végén azonban hiányzik belőle a nagy elszánás, nem hiszem el neki, hogy „nyissátok sorsom ajtaját, nyugodtan lépek rajta át”… Hajnóczi Júlia Paminája is gyönyörűen énekel, egyébként azonban beleszorul a kislány-modorba (igaz, ebben Benedek Mari jelmeztervező „kis fehér ingecskéje” is ludas). Haja Zsolt Papagenóját üdítően soknak találtam: a nagy lamentálás, óbégatás, panaszkodás legalább némi temperamentumot vitt a játékba. Megyesi Zoltán Monostatosa is tetszett; a fekete lelkű alak sunyiságát domborította hatásosan.

Biztos lesznek, akik más Varázsfuvolát néznének szívesen lelkük, vagy akár a Víg színpadán. De ahogy ez alapművek esetében evidens: mindig az egy van, sosem az a.

Vö. Koltai Tamás: A varázsunalom 
Novotny Anna: Pamino és Tamina Csodaországban 
Teimer Gábor: Magic cuvée 2009 
Fáy Miklós: Képszerűen ésszerű 
Kolozsi László: Tamino álomba szenderül