Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINEK AZ ÉLETE?

Per Petterson: Lótolvajok
2010. jan. 5.
„Végül is mi magunk döntjük el, mikor érzünk fájdalmat” – vallja az apjától tanultak szerint Trond Sander. Per Petterson Lótolvajok című regényének főszereplője szeretné ezt a gondolatot igaznak tudni és érezni. KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.

Az 1952-es születésű, íróként 1987-ben debütált norvég szerző, Per Petterson számára a 2003-ban megjelent Lótolvajok (Ut og stjæle hester) című regénye hozta meg a nagy áttörést: több norvég és francia díjat besöpört, később az egyik legkomolyabb nemzetközi irodalmi elismerésnek számító IMPAC-díjat kapta meg, 2006-ban az Independent jutalmazta, 2007-ben pedig az év öt legjobb szépirodalmi műve közé sorolta a New York Times. A kritikai visszhang többek között méltatta a regény norvég tájakat és életvitelt bemutató plaszticitását, érzékenységét és poétikus szépségeit, bár a szöveg ennél még érdekesebb aspektusa annak a kérdéskörnek a boncolgatása, hogy mennyire vagyunk felelősek az életünkért, illetve milyen mértékben alakítják sorsunkat saját döntéseink, avagy a külső tényezők és a véletlenek.

lotolvajok

A két szálon futó elbeszélés egyik részében az egyes szám első személyben megszólaló narrátor, a hatvanhét éves Trond Sander ezredforduló előtti jelenének néhány napját ismerjük meg. Sander szűkösen és szerényen éli mindennapjait egy norvégiai kis faluban az emberektől távol, ám egy furcsa találkozásnak köszönhetően teljesen felborul nyugalma és kínos precizitással kivitelezett napirendje: a közelben lakó, ezidáig idegennek tételezett emberről, Larsról kiderül, hogy gyermekkori ismerőse. Sander zaklatott idegállapotban idézi fel az ötven évvel azelőtti, számára rendkívül meghatározó 1948-as nyár emlékeit, a lassan feltáruló történetből pedig családi tragédiák rajzolódnak ki, melyeknek alakulásában közrejátszott a történelmi szituáció, a világháború alatti német megszállás számos következménye is.

A hétköznapjairól és eseményeiről szóló beszámolóiban a narrátor jelen időt használ, tárgyilagos, szikár stílusban ír, jellemzően rövid tőmondatokkal, mégis precízen részletezve az olyan banális hétköznapi eseményeket is, mint például a kávéfőzés, kutyasétáltatás vagy a tűzhely befűtése. Igaz, más nem is történik vele. Megélni és érezni akarja az időt, ami épp az ilyen kézzelfogható tevékenységek és kétkezi munka segítségével válik számára mindinkább valóságossá. Alapvető civilizációs eszközök nélkül él, nincs telefonja, tévéje és mosógépe, maga aprítja a fát a fűtéshez, autója is csak azért van, mert anélkül a távolságok nehezen leküzdetőek, a legközelebbi vegyesbolt több kilométerre található. Rádiót ugyan hallgat, de a hírek hidegen hagyják. Egyetlen társa egy kutya. Noha ezt az életet a lehető legpontosabban tervezte meg magának, mégis rá kell jönnie, hogy a világból nem lehet kivonulni, emberi kapcsolatok nélkül nem létezhet: segítségre van szüksége a hirtelen leeső hó eltakarításához vagy egy szél által kicsavart nyírfa legallyazásához is. Az emlékezés síkja ezzel szemben kevésbé tárgyilagos. Lírai ihletettségű monológ ez, amelyben az elbeszélő ötven év távlatából szeretné megragadni és feltárni akkori énjét, megfogalmazni érzéseit, összefoglalni az eseményeket, és végleg túltenni magát a történteken. Az emlékfolyam szubjektív, referencialitása megkérdőjelezhető, hiszen nem tudjuk, mely részletekben objektív, és hol szárnyal a fantáziája – a múltból végeredményben csak emlékfoszlányok és történetdarabok léteznek számára is. A narrátor élénk és bőbeszédű, stílusa sodróan lendületes, ám néhol (kissé túlzó) szentimentális hév jellemzi.

Trond az ominózus nyarat egy svéd határhoz közeli falucskában töltötte apjával kettesben. Ez a nyár több szempontból is felejthetetlen. Ekkor vált felnőtté: átélte, hogy milyen elveszíteni egy barátot, rejtett titkokat megtudni és csalódni a példaképként tisztelt apában, aki ezt a nyarat követően soha nem tér vissza családjához Oslóba, hanem egy másik családdal kezd új életet, a jelenből már ismerős Lars anyjának oldalán. Az apáról az is kiderül, hogy a háború óta kettős életet élt, az ellenállási mozgalom segítőjeként árut és embert csempészett a határon. Trond úgy érzi, hogy Lars élte azt az életet, melyet neki kellett volna, hiszen megkapta az apját, ugyanakkor az sem véletlen, hogy Lars is a magányba vonul vissza – az ő múltja is legalább olyan terhelt, mint Trondé: azon a nyáron a bátyja (aki történetesen Trond legjobb barátja volt) által kibiztosítva felejtett puskával megölte ikertestvérét. Innen ered egyébként a regény címe is: az elbeszélés kezdetén Lars fivére lólopásra invitálja Trondot. Később derül ki, hogy illegális tevékenysége idején az apa ugyanezt a mondatot (Gyere, kössük el a lovakat!) használta jelszóként. Trond egyébként zavarónak látja az életében megnyilvánuló véletlenek arányát, úgy érzi, hogy ez a regényekben (különösen a modernekben) kifejezetten mesterkéltnek hat, elképzelése szerint az általa megélt valóság sokkal meglepőbb és regényesebb bármiféle fikciónál.

A regény két síkját összekötő finom párhuzamokon túl azonos a helyszín, a természet, mely mintha mit sem változott volna az eltelt ötven évben. A szerző érzékletes leírásokkal, a természet iránti rajongással mutatja be a környezetet, a tájat, és hosszasan részletezi a kétkezi tevékenységek (favágás, kaszálás) jellegét. A természet változásai szoros kapcsolatban vannak az emberek érzelmi állapotával, az elfojtott érzelmek mintha a természetbe oldódnának: a lélek rezdülései megjelennek a tájban, tragikus és felkavaró eseményeket például hatalmas esőzések vagy szélviharok követnek.

Trond életét meghatározza az alapvető kétely, hogy vajon mi magunk vagyunk-e saját történetünk hősei, főszereplői vagy azokat végül más éli át? És nem hagyja őt nyugodni egy – a regény folyamán többször visszatérő, rémisztő – kép sem: szeme előtt többször megjelenik Magritte La reproduction interdite (Másolni tilos) című festménye. Trond hajlamos a tükörben önmagát néző arctalan férfival azonosulni, és mindig gondosan megvizsgálja magát, amikor arca vagy alakja visszatükröződik valamely tükörben vagy ablaküvegben; az én elvesztésének lehetősége rettegéssel tölti el. A regény kérdésfeltevésének lényege, hogy van-e  lehetőségünk szabadulni mások (jelen esetben az apa) sorsától és történeteitől, és elképzelhető-e az önálló élet, kezünkben a döntés lehetőségével. A regény azzal zárul, hogy Trond – apja eltűnését követően – megkapja első öltönyét, vagyis rituálisan belép a felnőttek világába. „Végül is mi magunk döntjük el, mikor érzünk fájdalmat” – írja felszabadultan. Abban a pillanatban, ötven évvel ezelőtt ezt el is hitte. De arról, hogy most mit gondol, nem kapunk megnyugtató választ.

Vö. Szegő János: Fától az erdőt 
K. Kabai Lóránt: Pszeudo-Ödipusz 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek