A Blind Summit Theatre-t (BST) 1997-ben hozta létre Nick Barnes és Mark Down azzal a céllal, hogy felnőtteknek szóló bábelőadásokat készítsenek, mert hitük szerint a kortárs színház radikális megújításában a báboknak kiemelkedő fontossága van. Állandó társulatuk nincs, a színészek produkciókra szerződnek. A The River People (TRP) 2006-ban kezdte meg működését, miután a Winchesteri Egyetem két, bábokért, zenéért és hagyományos történetmesélésért rajongó hallgatója, Edward Wren és Claire Harvey összetalálkozott, és meggyőzte még két diáktársát, hogy érdemes hozzájuk csatlakozni. Egyik társulat sem színházépülethez kötött, a Nagy-Britannia-szerte utaztatott produkciókat többnyire pályázati pénzekből hozzák létre. Valószínűleg a tízévnyi „korkülönbség” az oka, hogy a BST olyan előadásokban is közreműködik, mint a Madama Butterfly, amelyet Anthony Minghella rendezett, és az English National Opera, a Litván Nemzeti Opera, valamint a Metropolitan Opera koprodukciójában jött létre, míg a TRP egyelőre az edinburgh-i Fringe-en szerzett, a legjobb új társulatot illető díjjal a háta mögött turnézik.

 

A Battersea Arts Centre (BAC) Délnyugat-Londonban található, húszpercnyi vonatútra a városközponttól, az 1893-ban épült, egykori battersea-i városháza épületében, amely annak idején a szakszervezetek, a Független Munkáspárt és a szüfrazsettmozgalom történetében is jelentős szerepet játszott. 1965-ben, amikor a borough-t közigazgatásilag összevonták Wandsworth-szel, a városházát le akarták rombolni, hogy könyvtár és uszoda épüljön a helyére. A helyi összefogásnak köszönhetően azonban műemlékké nyilvánították, és közösségi házként kezdett működni. Művészeti központként 1980 óta funkcionál, az utóbbi években produkciós partnerként közreműködik a BAC új, független előadások létrehozásában. A körülbelül 150 fős nagyterem, az egykori tanácsterem, ahol az 1984-et játszották, megfosztva minden díszétől, csak a fekete falak állnak. Arénaszerűen nézünk le a játéktérre „London hírhedten legkényelmetlenebb székeiről” (egy néző megjegyzése). A Tristan Bates Theatre (TBT) ezzel szemben Shaftesbury Avenue-ról nyílik, a város színházi értelemben legközpontibb helyén található, az üzleti színházak földjén. A sarkon a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjaiban játszik estéről estére Jason Donovan, a szomszéd utcában a Stomp vonzza a népet átlag hatvanfontos jegyárral. A TBT-ben – tíz fontért –, ami az Actors Centre, a színész workshopokra specializált intézmény égiszén belül működik, viszont jó, ha negyvenen le tudnak ülni. Az adott estén szellősen elfértünk: mindössze 17-en voltunk.

 

A hosszú bevezetőt azért tartottam fontosnak, hogy kiderüljön, kísérletezésre nyitott, nem mainstream társulatokról és befogadó intézményekről van szó. Az is közös a két előadásban, hogy roppant szellemesek, és a nyomasztó téma ellenére (vagy tán épp azért?) nem nélkülözik a humort.

Az 1984 adaptációjában színház a színházban-t, pontosabban: agitprop-darabot látunk, s ezt egy olyan trupp adja elő, amelynek tagjai már átmentek a gondolatbűnözőket illető agymosáson. A héttagú, egyenszürke Mao-overálos társaság teherautón érkezik – székeket tolnak össze, berregnek, pöfögnek, testmozgással megérzékítik a bukkanókat –, az egyik férfin hatalmas, gondolatbűnöző feliratú csúcsos sapka (ő lesz Winston Smith), az egyik nő zakóján piros csík fut keresztbe, mint a szépségkirálynők szalagja, nyakában viszont „kurva” feliratú tábla lóg (ő Julia). Mintha a likvidálásukra érkeznének, hogy a kivégzés előtt még vásári módra, halálos bohóctréfaként eljátszassák velük saját történetük stációit. (Dramaturgiai probléma, hogy a keretjáték második fele elmarad, azaz nem zárul le az agitprop-színjátszók története, nem tudni, ki az a Winston Smith, aki megszerette a Nagy Testvért.)

 

Díszlet alig van, zenei betét, kellék, rekvizit – a papírfejű, rongytestű bábokon kívül szinte minden kartonból – annál több. Mindig mindenki a színen van, a 17 jelenet helyszínét, címét feliratok jelölik, sőt Brecht kikiáltóinak utódai be is mondják, hol járunk, mit látunk, és amit kimondanak, azt el is játsszák. Felrobban a kartongyerek, hosszú fehér szöveten Sztálin és Hitler vonásait egyesítő arc jelenik meg Emmanuel Goldsteinként, az Oligarchikus kollektivizmus elméletét és gyakorlatát pedig tábláik segítségével hihetetlen precizitást igénylő beszéd- és kéztempóval prezentálják – képmutogatás szó szerinti és átvitt értelemben. A gesztusok, a koreografált testbeszéd egyszerre didaktikusak és távolságtartásra késztetőek; láthatóan nem arra játszanak, hogy komolyan vegyük őket, a szatirikus élt próbálják kidomborítani. És az egész ettől lesz emberi módon sokkoló.

 

A Lilly Through The Dark is az emberi lélek mélyére hatol, mindezt azonban – témájánál fogva – sokkal poétikusabban teszi. A sötét az éjszakát és az ismeretlen tudatalattit jelenti. Ebben a produkcióban a zene – egy fémes hangzású mandolinnal prezentálják –, a fluid, bár kissé robotszerűen szekvenciózus mozgás, a viktoriánus kosztümök, a fehérre festett arcok, a sötét festékkel keretezett szemek, de legfőképp a választott „műfaj”, a báb akadályozzák meg, hogy könnyes-bús melodráma legyen az álmában a Holtak Földjére édesapjáért induló Lilly, a hatalmas, kíváncsi szemű kislány(báb) története. Elsőre talán ijesztőnek hat e leírás, ezért ajánlják az alkotók 14 évesnél idősebbeknek vagy bátor gyerekeknek az előadást.

 

A díszlet egyetlen könyvhalom, ennek vannak rejtekei, ahonnan hol kihúznak egy kék selymet a tóhoz, ahol egy Alice nevű, magáról egyes szám harmadik személyben beszélő lány tartja fogva az elkapott történeteket, vagy ahonnan kibújhat mondjuk egy újságpapírból készített, arc nélküli báb, az apa figurája. Előkerül egy esernyő, ami a szomorúfűz, két vitázó-veszekedő akasztott lator – egyik gyávább és nagyszájúbb, mint a másik – apró teste csüng a bitón, a fejet hozzá a színészek biztosítják, úgy, hogy bedugják a kivágott résbe a fejüket, máskor meg sötét lesz, és az emlékek szentjánosbogárka-lámpái cikáznak csak. Szomorú a mese, hiszen mégiscsak arról szól, hogy egy kislány megpróbálja feldolgozni az apja halálát, ám az Orfeusz és Euridiké-parafrázis megannyi Bolond Kalapost idéző mellékszereplői rémesen viccesek.

 

Két decens produkció a nagyszabású multimediális előadások korában, függetlenül mindentől és mindenkitől, a történettel, a színészi játékkal és kézművesség humánumával akar hatni. És valljuk be, hogy ez, hangozzék bármilyen szentimentálisan is, igen megnyugtató.

Szerző: Papp Tímea