A francia–német együttesnek nemrég jelent meg az első magyar CD-je a BMC Records gondozásában, Émotions homogènes címmel, mottóként a „hallgatás és megértés” kettős jelszavával. A megértés itt a generációk viszonyára is vonatkozik: a 2004 óta működő kvartettet dobosa, Christophe Marguet alakította akkor már jelentős elismertséggel rendelkező zenészekből, mégsem ő áll a középpontban, hanem a sok szempontból ideáljuknak, amolyan apafigurának tekintett német zongorista, Joachim Kühn. Marguet a szaxofonos Christophe Monniot-val és Sébastien Boisseau-val együtt egy teljes nemzedékkel fiatalabb Kühnnél; az együttes azonban valóban figyelemre méltóan „homogén”, egységes és személyenként szétbogozhatatlan szellemben és stílusban játszik.
A hallgatás és megértés amúgy nem csupán négy előadó ideálja ezen a CD-n, hanem négy komponistáé is, ugyanis mind a négyen képviselik magukat – ha nem is egyforma arányban – a darabok szerzői között: négy számot Kühn, kettőt pedig az alapító-dobos, Marguet jegyez, a maradék kettőn Monniot és Boisseau osztozik. Személyes jegyeiket egy lemezfelvétel alapján nemigen lehet azonosítani; ehhez nyilván az előadók azonossága is hozzájárul. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a darabok egyformák lennének – korántsem; inkább nagyon is egyéniek, de nyolc- és nem négyféleképpen. Kühn például – persze négy darabbal könnyebb ezt elérni – különösen széles stiláris–hangulati skálát vesz birtokába „az afro-amerikai jazz”-től a „J. S. Bachtól Messiaenig ívelő, a … tizenkétfokúságon és Bartókon is keresztülhaladó … komponált zené”-ig, s tegyük hozzá: a blues-szerűbb, érzelmes, dalszerű megnyilvánulásokig (például a zárószámban). A kompozíciók viszont megint csak „homogének” abból a szempontból, hogy egyik sem a szerző hangszerét helyezi középpontba, senki sem szóló-, hanem kvartettdarabot akart létrehozni; talán a legszívhezszólóbb, valószínűtlen puhasággal induló szaxofonszóló a nagybőgős, Boisseau darabjában (Wanbli) hallható.
A felvétel középpontjában Kühn korábbi nevezetes szerzeménye, a csaknem 14 perces White widow áll – hosszú, viszonylag kemény hangzású és egyáltalán nem virtuóz hatásokkal operáló zongora-bevezetővel (arra elég mód nyílik a darab folyamán, illetve az egész lemezen). A drogoknak és a függőségnek ajánlott darab magában foglal egy hatalmas, eksztatikus fokozást (no, itt van mit zongorázni), és ezt valamilyen kábítós-élményről való beszámolóként is hallgathatjuk; bár a művészet, úgy tűnik, ennél azért sokkal bonyolultabb.
Mindenesetre ezt a fajta zenét különösen nehéz „saját szavainkkal elmondani”. Ami a legfontosabb: a hallgató érdeklődését minden pillanatban leköti a lemez; olyan erény ez, amit egy Stravinsky, sőt egy Kosztolányi is legfontosabb alkotói céljának tekintett. E jelentős siker egyik tényezője minden bizonnyal a négy művész különleges művészi kvalitása. Mind a négyen ahhoz a fajtához tartoznak, akik nem csupán briliáns hangszerjátékosok, s minden megszólalásuk atmoszférát teremt, de a nüanszoknak, a hangok egyenként is végsőkig csiszolt, finomított megszólaltatásának mesterei. Kühn egy-egy merész kitérőjének hangminősége, az abszolút zseniális Monniot egy-egy valószerűtlen egyediséggel kikevert átmenőhangja a szaxofonon, egy megzengetett bőgő-pizzicato, Marguet egy-egy pianissimo cintányér-seprűzése egy érzelmes szóló kíséretében: halljuk, tudjuk, hogy mindegyik mögött kemény munka és kísérletezés áll. A csiszoltság és a szuggesztivitás együttes jelenléte és a maximális koncentráció teszi zenéjüket olyannyira intenzívvé és megunhatatlanná. És mindez együtt – megannyi eddig nem említett hatást: a zenei humort, a tánc és a népzene elemeit is magába olvasztva – kétségtelenül egyéni, senki máséval össze nem téveszthető, ha tetszik, megalkuvás nélküli zenei univerzumot teremt.