Az autobiografikus elbeszélő a gyermekkor és a fiatalság jelentős momentumaira visszagondoló író figurája. Egy interjúban, mely a regénybeli önéletrajzi elemek igazságtartalmára kérdezett rá, Kovač így fogalmazott: „A legtalálóbb terminus talán az lenne, hogy »lelki életrajz«, amelynek igaz alapokon kell nyugodnia. Maga az írás az, amely a valóságot fikcióvá alakítja, és a valós eseményeknek esztétikai értéket kölcsönöz. Ahogyan barátom, Danilo Kiš szépen megfogalmazta: »Nincs kedvem kitalálgatni.«” Ez a legkevésbé sem enigmatikus válasz is jelzi, hogy az írás folyamata ezúttal a fikcióépítés gyakorlatánál sokkal intimebb, privátabb folyamatként ment végbe, melynek eredményét mégis nehéz egyszerűen emlékiratként vagy önéletrajzként meghatározni.
Noha az elbeszélt történetszálakat egy időben lineárisan előrehaladó folyamatosság köti össze, a szöveg mégsem áll össze egy monolit memoárrá, ahogyan elbeszélőjének elsődleges törekvése sem az, hogy E/1-ben elbeszélt életmozzanataiból egy markánsan kirajzolódó ember/személy/individuum képe bontakozzon ki. Inkább olyan az egész, mint egy arctalan életrajz, ahol nem az életet valójában meg- vagy átélő ember számít, hanem a belőle kiinduló benyomások, tekintetek, nézőpontok. A meg- és lejegyzett emlékek között guberáló elbeszélői hang folyamatosan kiszól, állandóan ébrentartva egy metanarratív mezőt, ahol az emlékezés gesztusairól, az emlékek történetformáló erejéről gondolkodik, illetve arról az érzékeny folyamatról, melynek során az évtizedekig jegelt szöveghalmazt végülis valamilyen, a befejezettséghez közelítő stádium felé mozgatta el.
A szöveg így – azon túl, hogy egy családregény-kísérlet – inkább az emlékezés és írás összeérő gesztusának regénye, ahol a metanarratív horizont legalább annyira hangsúlyos, mint a második világháborút követő években cseperedő hercegovinai fiú története. A felrajzolt melankolikus miliőben kibontakozó szöveg talán ezért is kapta a regény helyett a zenei műfajok közül kölcsönzött „családi noktürn” műfaj-meghatározást. Az ihletforrását és témáját tekintve az éjszakához kötődő, általában egy szál zongorára komponált ’nocturne’ melankolikus, merengő, elkalandozó és kissé lassú stílusa kiválóan jellemzi a szöveg belső dinamikáját, amit a hosszabb-rövidebb emlékfoszlányok összefércelt kompozíciója határoz meg. A közöttük történő asszociatív váltásoknak köszönhetően a sokat hangsúlyozott vázlat- és kézirat darabok az egy művé való össze-íródás homogenizáló hatásától felszabadulva fragmentumok maradnak, külön nyelvvel, miliővel, illatokkal, színekkel, hangokkal. Ilyen külön egységet képeznek a folyton úton lévő, kicsapongó apához kötődő történetszálak, melyeknek egy egészen páratlan kinövése a regény gerincét képező gyermekkori bolyongás története Dubrovnikban, a városban, amely titokzatos zegzugaival elnyeli az apát, akit a gyermek Baudelaire flâneur-jéhez hasonlóan a város saját lüktetését magáévá téve próbál megkeresni. Hasonló vonalvezetésű mikrovilágot vázolnak fel az anyához, az imádott Jozipa tanárnőhöz vagy a vajdasági nagynénihez kapcsolódó történetek, ám mindezek mintha önmagukon túlmutatva mégis visszacsatolnának az apa történetéhez, mintha hiányával a többi meghatározó figura történetében is az ő alakjának felfestése lenne a legfontosabb.
A könyv többször visszatérő alapmetaforája a tükör, amely misztikus világok és rejtélyes városok körvonalait rejti, ugyanakkor a másikkal való találkozás ideális helye és a saját ismeretlen képmással való szembenézés drámai eszköze is. A tükör-metafora által uralt szöveghelyeken visszaköszönnek a balkáni népi misztériumok, a halottidézéstől és rontástól kezdve egészen a holdtöltekor zajló különleges rítusig, amelynek során a tükörben megpillanthatóvá válik a jövendőbeli alakja. A tükör a szembenézés, az át-nézés, ugyanakkor a varázslat eszköze is a népi folklórban, a szövegben pedig a különleges délszláv miliő ábrázolásának egyik központi eszköze.
Ez a közeg a kiváló fordításnak köszönhetően nagyon jólesően balkáni maradt, kicsit mintha
Ivo Andrić Híd a Drínánjának folytatása lenne, tipikus és szerethetően ismerős karakterekkel (amilyen például a kisbolt előtt lébecoló analfabéta Ibrica figurája, aki jelképesen minden nap „kiolvassa” az újságot, amit az apának hoz) és a második világháború utáni jugoszláviai hétköznapok apró-cseprő abszurditásainak emlékeivel. Orcsik Roland fordítása igyekezett meghagyni a turcizmusokkal terhelt szövegrészeket, másutt pedig a sajátosan hercegovinai tájszólásban fogalmazott Kovač-nyelven írott szöveg autentikus ízét a délvidéki és az irodalmi magyar nyelv különleges elegyével dolgozza át. Az eredmény egy kiváló utószóval ellátott, kellemes, gördülékeny, élvezetes nyelven komponált kötet, amit reményeink szerint a Magvető délszláv sorozatának további darabjai követnek hamarosan.