Pedig innen került Weimárba illetve Dessauba a legnépesebb és leginkább összetartó magyar csoport: Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Johan Hugó, Molnár Farkas, Stefán Henrik, Weininger Andor valamint az újonnan felfedezett Fodor Etel fotográfus. Közülük néhányan világhírűek lettek, néhányuk hazatért, munkásságuknak nyoma maradt Magyarországon, sőt Pécsett is. Az egyetlen, akinek – bár nemzetközi mércével mérve a legnagyobb hatást gyakorolta a modern építészet alakulására – nem épült meg munkája Magyarországon: Breuer Marcell (Lajos), személyes ismerőseinek Lajkó, a nemzetközi szakirodalomban Marcel Breuer.
Breuer hajlított acélcső-vázas Vaszilij széke szimbólummá vált, nem csak a Bauhausban folyó tárgytervező munka, hanem a „bauhauslerek” gondolkodásának, probléma-megoldási stratégiájának szimbólumává is. Nem véletlenül került a Pécsről származott mestereket bemutató sorozat Breuer munkásságának szentelt kötetének címlapjára.
A sorozatban már megjelent a jelentős pécsi hagyatékkal rendelkező Forbát Alfrédot (írásunk a kötetről itt érhető el) és a kevésbé ismert Weininger Andort bemutató kötet. A szerkesztő, Ernyey Gyula belsőépítész véleménye szerint a Breuert bemutató kötet „egyszerre volt könnyű és nehéz feladat, mert bár Breuer munkásságának egy részéről igen sok információ (tanulmányok, cikkek sora) áll rendelkezésre, a pályaív másik része eddig viszont szinte teljesen feldolgozatlan maradt.” Ennek oka, hogy miközben a rövid, 1934-es magyarországi próbálkozása után külföldre emigrált Breuert Európa-szerte a csővázas bútorok kreátoraként tartják számon, Amerikában pedig monumentális lakóházak, állami és vallási középületek hosszú sorának tervezőjeként tisztelik, Magyarországon még mindig nem ismert eléggé munkássága. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy szülőföldjén egyetlen olyan konstrukció sem született, amelynek ötlete vagy kivitelezése tőle származott volna. A kézenfekvő vélekedéssel szemben ennek okát nem a zsidótörvényekben kell keresnünk, hanem a mérnöki diplomája hiányában, amint ezt Ernyey Gyula kifejti a Breuer magyar kapcsolatairól és recepciójáról szóló fejezetben. Ugyanígy jártak nem zsidó származású kollégái, Molnár Farkas és Forbát Alfréd is, akik itthon különféle procedúrák árán juthattak csak hivatalos diplomához. Breuer inkább másutt próbált boldogulni, és egészen a Harvard Egyetemig jutott, ahol Walter Gropiusszal együtt olyan iskolát hozott létre, ahonnan világhírű, és az építészet különböző irányzatait képviselő építész-egyéniségek hada került ki aztán. Harmincöt évesen a világ legbefolyásosabb és legismertebb egyetemének tanára lett. 1937-1946-ig vezették Gropiussal közösen a Harvard építészeti tanszékét, ezután Breuer New Yorkba ment, és a tervezésnek szentelte minden energiáját.
Érthető tehát, hogy miután a külföldi szakirodalom részletesen tárgyalja munkásságát, és magyar nyelven is vannak elérhető tanulmányok (barátja, Major Máté 1970-ben – Breuer életében és a mester segítségével összeállított – monográfiája, a Ludwig Múzeum 2007. évi nagyszabású kiállításának katalógusa és a Taschen zsebmonográfia sorozatának ugyanabban az évben megjelent kötete), a Pannónia sorozatban újonnan megjelent Breuer-könyv nem érhette be munkásságának, élettörténetének bemutatásával. Ernyey Gyula szerint: „a szerkesztés során fontos cél volt a korábbi szakirodalomban fellelhető információk felesleges ismétlésének elkerülése, emellett újat mondó és hiteles kötetet kívántunk adni a szakértő vagy éppen a téma iránt érdeklődő olvasók kezébe. A kötet hiánypótló is lett, hiszen a mű forgatása közben – kiváló szakemberek írásainak segítségével – Breuer Marcell pályájának indulásáról, valamint életének utolsó időszakáról is számos újdonságot megtudhatunk.”
A kötet a vállalt feladatot teljesíti. Az egymást követő tanulmányok (Bajkay Éva művészettörténész, Ernyey Gyula belsőépítész, Rév Ilona művészettörténész, és Papp László, USA-ba emigrált építészmérnök munkái) a Breuer pályája során művelt különböző műfajokról adnak rövid, átfogó képet, nagyjából időrendi sorrendben követve életútjának eseményeit. Megismerhetjük a festőművésznek indult Breuer képzőművészeti munkásságát, a világhírűvé vált tárgytervezői tevékenységét, USA-beli letelepedése után alkotott építészeti hagyatékát, tevékenységének amerikai és végül magyar vonatkozásait, recepcióját.
A kötet alcíme: Elvek és eredmények – ennek megfelelően az ügyes szerkesztés révén a kötetben egymás után következő tanulmányok egyre közelebb visznek az emberi, építészeti hitvallás és alkotó tevékenység megértéséhez. A függelékben található levelezés Major Máté professzorral már egészen személyes dokumentumokon keresztül szól Breuer életútjának (és a magyar építészettörténetnek) nagy veszteségéről: a meghiúsult magyar munkáról, Breuer magyarországi jelenlétéről, illetve annak hiányáról, amit 1970-es díszdoktori kinevezése sem tud feledtetni.
A tanulmányok közérthető, könnyen emészthető stílusa a kötetet olvasmányossá teszik, a bőséges jegyzetanyag és forrásmegjelölés, valamint a tanulmányokban hivatkozott számos adat pedig a szakirányú kutatást segítik.
Némi hiányérzet azért marad az olvasóban kötet forgatása során: a képanyag – a nyilván szándékosan illusztráció-jellegű, barnás árnyalatú képecskék sora, nem alkalmas arra, hogy a tanulmányokban szereplő, olykor részletes művészettörténeti elemzéseknek méltó kiegészítője legyen. Ha a könyv célja a szakmai-ideológiai háttér megismertetése, akkor szívesen olvasnánk erről többet, hiszen a gyakorlati eredményeket még csak-csak ismerő közönség – de a szakma is! – fájdalmasan kevéssé van tisztában a Bauhaus mint szellemi műhely tényleges működésével, a nemzetközi mércével mérve jelentős eredmények pedagógiai hátterével. Pedig ha valami, ez tanulságos lehetne az utókor számára – nem lecsupaszított kockák tervezésére képezték ott az ifjakat, hanem szabad szellemi alkotásra, színház, zene képzőművészet, tárgytervezés és persze építészet művelésével. Ennek komoly filozofikus, sőt a könyv tanúsága szerint (Johannes Itten munkássága révén) ezoterikus filozófiába hajló háttere is volt, bár a pécsiek ezt az irányzatot kevésbé tartották vonzónak.
A könyv grafikai, tipográfiai megjelenése sajnos nem méltó a tárgyául választott alkotó munkáinak minőségéhez, sem ahhoz a szellemi igényességhez, amellyel a kötetet Breuer méltatói szerkesztették. A Breuer munkái nyomán (is) kialakult kortárs design szellemiségét végképp nem tükrözi, ami bizony fájó hiányosság, és valószínűleg nem pénz kérdése.