Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK

Finy Petra: Gréta garbója
2009. dec. 28.
Szellemes cím, rendkívül könnyed, finom, mókás, eredeti rajzok – nagyszerű érzés először kézbe fogni a Gréta garbóját, Finy Petra Holló Anna által illusztrált verseskötetét. Aztán ez a lelkesedés kissé csitul. Nem baj, még így is elég jó kötet. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA.

A Naphegy Kiadó szép kis verseskötet bocsájtott útjára, mely annak ellenére, hogy korántsem hibátlan, kifejezetten kellemes lapozgatnivaló. A szerző, Finy Petra az utóbbi időben több sikeres kötettel is jelentkezett – Lámpalány meséi, Tesó-ügy, Az ovi-ügy, A Fehér hercegnő és az Aranysárkány –  több gyerekkönyvkiadó (a Pozsonyi Pagony, Naphegy és a Csimota) egyik kedvelt szerzőjének számít. Ez az első gyerekvers kötete, bár a pályája versekkel indult, a FISZ gondozásában 2005-ben debütált Histeria grandiflorával.   

A Gréta garbója hosszú, rímtelen szabadversekekből áll, melyek leginkább egy anyuka naplóbejegyzéseit idézik egy-egy élménydús napról, váltott narrátorral, egyszer anyai, másszor gyermeki szemszögből. A verses élménybeszámolókban jóval több a dokumentum-jelleg, mint a líra, a karakterek (családtagok, rokongyerekek, szomszédok, ismerősök) kifejezetten virgoncak és életszagúak, a történetek szellemesek, de maga a megformálás nélkülözi azt a könnyed virtuozitást, azt a szavak iránti igazi szenvedélyt és játékosságot, amitől igazán letehetetlen lehetne egy verseskötet.
 

gretaarboja

Történetek sorjáznak egymás után, morzsák egy kisgyerekes család belügyeiből. A versek többnyire a gyerekek apró hőstetteinek, csalódásainak, szerelmeinek, barátságainak érzelmi lenyomatai. Felbukkan az egész család, de rajtuk kívül megjelenik az egyszálbelű Ihász Kálmán, az óvodai Don Juan, Gréta, a pufi barátnőből avanzsált vetélytárs, az új barátnő, Eszter, Tökmag, a szomorú sorsra jutott macsek, a kedves és a morcos óvónénik, a melegszívű nagyszülők, a hóbortos szomszédok, a virgonc unokatesók és még az undok postás is.  Bár olykor nehezebb témák is felbukkannak – mellrák, kórház, fogyatékosság, alkoholizmus, gyász –, a versek többsége mégis elsősorban a mindennapok érzelmes újramesélésére épül, egy olyan szerző tollából, aki feltehetően valóban hisz a „világbékában”, és abban, hogy „a szeretet varázslat”. Egy olyan családról kapunk képet, mely telis-tele van nyüzsgő, okos, jó humorú, fantáziadús gyerekekkel (sajátokkal, keresztgyerekekkel, rokon csemetékkel), akik – mint minden szabadon nevelt gyerek – otthon brillíroznak, de komoly fejtörést okoznak a minden mumusok mumusának kikiáltott óvónéniknek.

Különben azzal, hogy a szocializáció tényleg a legfőbb gonosz,  csak egyetérteni tudok:  „És ezek annyira jó dolgok, / nem úgy, mint a rendrakás, /mosakodás, fésülködés, / a nemhangos büfizés és a nembugyborékolás a kakaóba,  / a nemcsúnya nézés az igen csúnya bácsikra, / és még sorolhatnám.” (Az ujjszülöttek) Ami viszont gondot okoz nekem, hogy nem tudom, kicsoda az a kötetben felbukkanó fáradt, bánatosan sóhajtozó, a hagyományos női szerepbe bebetonozódott mintaanyuka (aki mind szereplőként, mind narrátorként rendre visszatér), mert az a tippem, hogy talán nem azonos a szerzővel: "Aztán elkezdik a birkózást, / és ezt olyan komolyan tudják művelni, / fehér párnahájukat fenyegetően rengetve egymás felé, / hogy néha kétségbeesem: visszavonhatatlanul felnőttem, / és örökre egy almáspite szagú, / ijedten pislogó anyuka maradok." (Hájfolt) A legnehezebben számomra az tolerálható, amikor ezt a „fájdalommal revolverező”, giccsbe hajló stílust a szerző valamelyik gyerek szájába adja: „Illetlenség ilyenkor letámadni valakit a fájdalmainkkal, / netán a mellkasból kitörni készülő ürességet megemlíteni, / amit legszívesebben egy dühös darázsrajhoz hasonlítanánk. / Meg kell tanulni viselkedni, / derűsnek lenni, akkor is, / amikor szívünket emlékekből összecsavarozott / csípőfogóval tépik ki bordáink közül, / és a csontok áruló módjára hagyják, hadd vigyék.” (Faloncukor) Ki beszél itt?! Csak nem egy önsajnálatban lubickoló mártír bábozik éppen gyerekbőrben?
Viszont a versekben olykor mégiscsak kivillanó másikat, a bájosan tökéletlen, jóval karcosabb anyukát kifejezetten kedvelem: „Ám anyának egyszerűen sasszeme van! / Meg a karmai is olyanok néha, / mint egy nagy barna sasnak, / ha elfelejti levágni. / Csak nehogy kirepüljön egyszer az ablakon, / és sötétedéskor / egy döglött nyúllal / szálljon vissza, hogy / ‘gyerekek, ma ez van vacsorára’.” (A színpatikus) És azt is szeretem, ha ugyanez a karakter begorombul, és cseppet sem illedelmesen, szinte foga között szűrve  a szavakat, verbálisan kinyírja csöppnyi, okos keresztfia unott, fantáziátlan óvónőjét: "Tehát a jégrém akkor teremtetett, / amikor Finy Ágoston, / négyéves óvodai cselszövő, / épp indulni készült az intézménybe, / ahol képzelőerejének hetvenöt százalékát / adta le napi rendszerességgel, / és ezért cserébe / legfeljebb egy-két szikkadt vajas-mézes kenyeret és olyan / mondatokat kapott, hogy / ‘a pokróc nem kísértetlepel, / és te sem vagy egy félelmetes szellem’.” (Jégrém) Na végre: ez az a stílus, amit igazán élveztem ebben a kötetben.
A színvonal azonban sajnos hullámzó, vannak a kötetben egészen elbűvölő, emlékezetes darabok (Jégrém, Orrsörényferdülés, Értelmiségi fogyatékos, Gréta garbója, A pralinét), de kifejezetten színtelen-szagtalanok is, olyanok, melyek mintha időhiányban készültek volna, ütemre. Ami szintén nem túl szerencsés, hogy Finy Petra a  nyelvi leleményt kifejezetten mechanikusan adagolja. Az, amikor százszor egymás után lemásolja a gyerekek szó- és fogalomképzési gyakorlatát, egy idő után unalmas, pedig kisebb tételben lenne varázsa. A szerzőnek viszont összesen két domináns módszere van: egyrészt a szavak félrehallása, gyermeki eltorzítása, újraértelmezése (koszméh, ujjszülött, parajos gőte, stb…), másrészt a képletes kifejezések szó szerinti értelmezése: "Jobban kéne hegyeznem a fülemet. / Bár ezt ők sem gondolhatják komolyan. / Belenyomjam a fülem a ceruzahegyezőbe, / és még el is forgassam, hogy az éles penge / fülforgácsot faragjon belőle?" (A tréfamester és a tréfatanítvány) Igen, a gyerekek valóban ilyen aranyosan facsarják ki a szavakat, de szerzőként ennél jóval több kreativitásra lenne szükség, mert ezzel hamar telítődik az olvasó. Bár ebben azért persze nem lehetek biztos: lehet, hogy a gyerekek élvezik, és ha igen, az a fontosabb.
Ami viszont tagadhatatlanul nagy érdeme Finy Petrának, hogy nagyszerű kis figurákat mutat be: éleseszű, vicces, vad, jószívű, kíváncsi kisgyerekeket. A pralinét hintázni-táncolni szerető kis szellőlánya valóban szinte elröppen, a barátságból közös törzsi jegyeket, három copfot vagy kis fonatokat viselő kislányok nagyon helyesek (Gréta garbója, Eszterlánc), a bilit mérgében felrúgó Ágotában minden, bátyja által elnyomott kislány magára ismerhet (A paripás ostor), és az is ismerős, ahogy a Jégrém boldogan fantáziáló Ágostonja megpróbálja túlélni az intézményes nevelés első köreit.

Holló Anna
illusztrációi kidolgozottak, gyönyörűek, szellemesek, szívmelengetők.  A legemlékezetesebb a Vasmacska színes pacákból kiemelkedő, tekintélyes macskája, meg a gaz Gréta, ahogy talpig flamingónak öltözve kacsint Ihász Kálmánra, de az Álomszender színpompás lepkéi is megmaradnak. Rengeteg humor van ezekben a rajzokban: a Hej, Pácímű vers macis kórtermét egy medve őrzi, a bilikórház eltört testű, bekötözött, műanyag állatai morcosan hevernek szanaszét (A paripás ostor), a Sárkányteregetés kilógatott ruhái felhőket falatoznak mohón. Van, hogy a versek humora tükröződik a rajzokban, máskor pedig egy-egy apró geg még hozzá is adódik a szöveghez: érezhető, hogy Finy Petra és Holló Anna egy hullámhosszon vannak, értik és szeretik, amit a másik csinál. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek