Két versenyművet és egy szimfóniát állít egymás mellé – három meglehetősen eltérő kompozíciót, amelyek éppen ezért jól érzékeltetik, hogy Haydn milyen sokféle irányban építkezett ebben a hallatlanul fontos periódusban. A CD-n az A-dúr, ún. Melki hegedűverseny, a minden bizonnyal utolsó – mindazonáltal csembalón is hangszerszerűen ható – zongoraverseny, a Hob. XVIII:11-es D-dúr darab valamint a több szempontból is különleges, 60-as számú C-dúr szimfónia, az Il distratto szólal meg – azaz egy kevéssé ismert, egy közkedvelt és egy közepesen ismert Haydn-kompozíció.
Már-már azt hihetnénk – a korszerű Haydn-kutatás véleményével szöges ellentétben –, hogy évei számának növekedtével Haydn egyre „jobb”, egyre szuggesztívebb zenét volt képes komponálni, hiszen a műsoron szereplő darabok közül minden bizonnyal a 60-as évekre tehető hegedűverseny a legkorábbi, az 1774-ig befejezett szimfónia a középső, és az 1784 előtt született billentyűs versenymű a legkésőbbi kompozíció. Ám ez legfeljebb az adott lemezprogram mikrovilágában van így – elég ehhez a Haydn által „névjegyként” letett „napszak”-szimfóniákra vagy a hegedűversenyünknél talán még korábban is komponált, elragadó és nagyszabású C-dúr gordonkaversenyre gondolnunk. Így persze marad a rejtély, hogy a fennmaradt három Haydn-hegedűverseny (amelyek mellett még legalább egy elveszett koncertről is tudunk) miért olyan feltűnően szárnyaszegett kompozíció. Természetesen nem a hegedűversenyek mesterségbeli színvonalával, hangszerszerűségével vagy egyéb megfogható kvalitásával van baj, hanem azzal, hogy hiányzik belőlük az a szárnyalás, szellem és elegancia, amit Haydnnál olyan ritkán kényszerülünk nélkülözni.
Az A-dúr koncert műsorra tűzése talán annak volt köszönhető, hogy a zenekar a Haydn-év produkciói során is szeretett volna együttműködni a kitűnő fiatal hegedűssel, Baráti Kristóffal. Ez a találkozás a mondottak miatt nem a leghálásabb körülmények között valósult meg; miután azonban mind a zenekar, mind a szólista kitűnő teljesítményt nyújt, az eredmény nem nevezhető csalódásnak. A zenekar szépen szól, idiomatikusan beszéli a darab későbarokk nyelvezetét, Baráti pedig tisztán, nemes hangon és kifejezett zenei választékossággal hegedül; a másik kettőhöz képest élőbb, „haydnosabb” zárótétel pezsgő előadásával pedig kifejezetten jó emléket hagynak a lemezhallgatóban.
Összehasonlíthatatlanul hálásabb szerep jut a zenekarnak a D-dúr zongoraversenyben. A Haydn-év eme sokszor hallott üdvöskéjét Rohmann Imre szólójával örökítette meg a zenekar. Már a zenekar első megszólalásának pajkos és akcentusokban gazdag karaktere új minőséget képvisel, Rohmann finom rajzú, zeneileg érzékeny, mégis erőteljes játéka pedig ideálisan illeszkedik a zenekar hangzásához és karakteréhez, és figyelemreméltó plaszticitással bontja ki a különlegesen tartalmas nyitótételt. A második tétel bensőségessége, titokzatos borzongásai is szuggesztív előadásban szólalnak meg, a zárótétel tánckavalkádja pedig – tekintsük azt akár cigányosnak, akár délszlávosnak – ezúttal nem annyira rusztikus szilajsággal, mint inkább visszafogottan és stilizáltan, ám nem kevésbé meggyőzően hangzik fel.
A CD végén azután a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, Somogyi Péter koncertmester irányítása alatt, önmagában mutatkozik be. Az Il distratto szimfónia kitűnő választásnak bizonyul az erőpróbához. E szimfónia – hiteles – címe egy olasz prózai vígjátékra utal, amelyet az eszterházi színházban Haydn kísérőzenéjével mutattak be, azzal a zenével, amelyből ez a szimfónia-átirat maradt fenn az utókor számára. Vagyis hát nem ismerjük a kísérőzene pontos viszonyát és keletkezésük időbeli sorrendjét. Annyi biztos, hogy a szimfónia rendkívüli, hattételes szerkezetet mutat (a szokásos elrendezésű négy tételt két „szám fölötti”: egy érzelmes, rendkívül operás, indulóval kombinált lamento és egy rövid, burleszkszerű sziporka követi), és gazdag a különleges, meglepő, humoros effektusokban, mint az első tétel önmagát elbizonytalanodva ismételgető, sehová sem vezető motívuma, a menüett bizet-s fúvós staccato-menetei vagy a zárószakaszba igazi haydni szemtelenséggel belkomponált hegedű-áthangolás. Olasz barokk műszóval csupa stravaganza ez a szimfónia, s a kamaraszimfonikusok – amellett, hogy játékuk számos hagyományos erényt mutat fel a tempóválasztás, a hangzás homogenitása és áttetszősége, a technikai biztonság stb. terén – úgyszólván lubickolnak a különleges effektusok nyújtotta lehetőségekben, humorból jelesre vizsgáznak, és nem utolsó sorban a Lamentazione hegedűszólóját is élményszerűen játssza Somogyi Péter.