 Jelenet az előadásból |
Fodor Tamás (illetve a Stúdió „K”) és Zalán Tibor alkotó kapcsolata sok évvel ezelőtt kezdődött, és kisebb-nagyobb megszakításokkal mindmáig tart. Első közös munkájuk 1987-ben az Ószeresek volt. Amikor az együttes néhány éves szünet után 1995-ben újjáéledt, az új korszakot szintén Zalán-darab, a Veszteglés indította. Aztán 2000-ben a Halvérfesték, 2008-ban pedig a Rettentő görög vitéz került színpadra. Ez utóbbi kicsik és nagyok körében egyaránt kirobbanó sikert aratott. Az író és a rendező együttműködésének legutóbb produkciója, a Vakkacsa tojások is sikeresnek mondható, de micsoda különbség van siker és siker között!
A Rettentő görög vitéz minden szempontból koherens alkotás, ez azonban nem mondható el a Vakkacsa tojásokról. Az előbbi az ifjú Thészeusz kalandjait meséli el, azaz egy főszereplő áll minden epizód középpontjában, a jelenetek sora arra szolgál, hogy a hős újabb és újabb ellenségeket győzzön le, és végül teljesíthesse a rá mért feladatot, győzzön a Minotaurusz felett, s beteljesítse apja akaratát. A szöveg és az előadás stílusa tökéletes egységet alkot: Zalán mesterien ötvözi a klasszikus időmértékes verselést és a mai nyelvhasználatot. A nevek kifordítása találó, a dialógusok szellemesek, ironikusak, a poénok szervesen illeszkednek a mű groteszk szellemiségéhez. Egyszerre sikerül megidézni és parodizálni a görög eposzi fogalmazásmódot. A Stúdió „K” előadása folytatja a gyerekelőadásainak stiláris hagyományát, azaz egyszerre figyelhetjük a bábokat és mozgatóikat. A bábosként debütáló Nagypál Gábor a címszerepben brillíroz, Thészeuszból szeretnivaló pimasz kamaszt formál. Németh Ilona és Bodor Kata bábjai és díszlete elragadó, ötletes, képre fordítja az író alkotta világot. Fodor Tamás rendezésének legnagyobb érdeme, hogy a közönség minden rétege megtalálja az előadásnak azt a rétegét, amelyet élvezni tud, a produkció egyszerre elementáris szórakozás, izgalmas krimi és intellektuális kaland.
 |
Mindebből szinte semmi sincs a Vakkacsa tojásokban. Az előadást nézve az embernek az a képzete támad, hogy a Rettentő görög vitéz sikerén felbuzdulva az ott bevált hatáselemeket biztos patronokként használták fel újra. Ám ezúttal az alkotók nem minden korosztálynak szóló, egyszálú történet elmesélésre vállalkoznak, hanem kifejezetten a felnőttek szórakoztatására öt közismert(nek vélt) színdarabot – Élektra, Othello, Tartuffe, Három nővér, A vadkacsa – parodizálnak. Miért épp ezt az ötöt választották? Mi köti össze e drámákat? A darabok előadásbeli sorrendje – a születésük kronológiáján túl – képez-e valamilyen dramaturgiai ívet? E kérdésekre hiába keresnénk feleletet, hiszen a választás esetleges, a paródiák egymástól függetlenül, a helyszínváltásokhoz szükséges átállások kis szüneteivel elválasztva következnek egymás után.
A részeket egyvalaki köthetné össze, Nagypál Gábor, aki nemcsak a darabok egy-egy szerepét játssza, hanem ő testesíti meg George Samsát, Franz Kafka regényalakját (akiről az együttes néhány éve csinált már előadást). De mi köze Samsának Élektrához és a többiekhez? Semmi. Márpedig annak következménye kell legyen, hogy épp e mitikussá vált metaforikus alakot szerepeltetik a produkcióban. Az ugyanis semmit nem jelent, hogy a Nagypál által játszott szerepek neve kibővül Samsáéval – Óresztész Samsa, Jágó di Samsa, Samsa, a komisz (Damis helyett), Paganéni Szamszovics, Gregers Samsa Leversz –, illetve az utolsó epizód után, az előzményekhez nem kapcsolódva, kódaként megjelenik a falon a bogárrá vált Samsa.
Nemcsak a szerkezet problematikus, az egyes darabok is megoldatlanok. A szerző nem fordít nagy figyelmet a stílparódiára, így Euripidész és Shakespeare, Molière és Ibsen ugyanazon írói modorban szólal meg. Egyedül a Három bővérben van nyoma annak, hogy Zalán nemcsak a választott írók stílusának legkönnyebben kifordítható jellegzetességeit vette figyelembe, hanem a Csehov-darab lényegét is képes karikírozva újjáteremteni. Itt a legkevésbé bántó és zavaró a szöveg egészére jellemző kényszeredett poénkodás, ami már a cím- és névadásokban tetten érhető. Vajon miért hívják Othellót Kandallónak, Desdemonát Duzzadt Minnának, Orgont Horgonynak, a Csehov-szereplőket Tuzenbasznak, Dolgának, Másznának, Rinának, Vérsanyinak stb.? Csak hogy vicces legyen. S a darabok címe miért lett Ellöktra, Kandalló, a féltékeny Móriczka, Kopasz Tüff, Három bővér? A vak kacsa viszont találó. A dialógusokra ugyanaz igaz, ami a cím- és névadásra. Mintha nem ugyanaz a szerző írta volna őket, mint a Rettentő görög vitézt. Szellemtelen, erőltetett szófacsarások, aktualizálások és altesti poénok sokasága uralja a textust.
 Fotó: Martincsák István (Forrás: PORT.hu) |
Az előadás azonban nemcsak szövegből áll, hál’ istennek. Mintha két külön produkció keveredne össze, mást képvisel az író és mást a tervező, Németh Ilona és Bodor Kata. Ezért a látvány csaknem minden, általam kifogásolt dolgot kárpótol. A közel harminc bábu mindegyike mestermű, amelyek egyszerre viselik magukon az eredeti és a parodizált alak jellegzetességeit, s persze az összetéveszthetetlen némethilonás, stúdiókás stílust.
Fodor Tamás rendezése igyekszik helyzetbe hozni e remek bábokat, de az írói anyag egyenetlenségein nem tud javítani. A sok szöveg statikussá teszi a jeleneteket, s bármily érzékenyen dolgoznak is a színészek, az előadás nem mozdul, a rövidebb-hosszabb darabok végül rendre kifulladnak, elvesztik kezdetben felcsillantott érdekességüket. Mindez a közönségreakciókon is lemérhető: eleinte még szövegpoénokon is nevetnek, majd – ahogy egyre kevesebb lesz belőlük – maradnak az olcsó, triviális vagy trágár kifejezések, mint humorforrások.
A szórólapon az olvasható, hogy az előadás nem jöhetett volna létre Karinthy Frigyes Így írtok ti című műve nélkül. Szegény Karinthy!
Vö: Urbán Balázs: Pajzán hősök
Csáki Judit: Érett ivarok
Harmat György: Dévaj, víg borongás a világ állapotján