„Pártom, te nyitottál olthatatlan vágyat / bennem, hogy birtokba vegyem a hazámat, / hogy úgy tekintsek egy textilkombinátra, / miként a költészet legfelső fokára”  – kiáltotta világgá pártosságát az ötvenes évek elején a mára irodalomtörténeti lábjegyzetté lecsúszó egykori kurzusköltő, Kónya Lajos, s ez a bornírt részlet csak egy az Élet és irodalom Rákosi Mátyás alatt alcímet viselő, bő százlapnyi terjedelmű könyvecske „kincseiből”. S ez persze nem meglepő, hiszen a jól-rosszul megformált, lírai vagy prózai hűségnyilatkozat jószerével a korszak irodalmi nyilvánosságának legdivatosabb – vagy másképp fogalmazva: kötelező – műfaja gyanánt fungált. Elég csak fellapoznunk a Magyar írók Rákosi Mátyásról című vaskos születésnapi kötetet, vagy hagyatkoznunk a témában elmerülő Sárközi Mátyás szemezgetésére, hogy ráakadjunk például Benjámin László remeklésére, melyben ekképp zengte a „zömök férfi” dicsőségét: „Költőnek tárgyat, dalra hangot, / erőt a hangra ő adott – / legelső a költők sorában, / köztük is a legnagyobb.”

Első pillantásra e kínosan nevetséges idézetek, Aczél Tamás- és Csepeli Szabó Béla-klapanciák, no meg Horváth Márton és Révai József rettegett vonalfelvigyázói ítéletei teszik élményszerűvé Sárközi esszéisztikus irodalomtörténeti tanulmányát, ám az egyetlen lendülettel végigolvasott kis kötet egyéb erényekben is bővelkedik. Kiválólag abban, hogy a magyar irodalmi élet sűrűjébe már a születésével belecseppenő szerző édesanyja, Sárközi Márta révén nem csak a korabeli pletykákról, de a politikai-esztétikai viták dinamikájáról is felettébb sokat megtudott, s jól informáltságát azután angliai emigrációjában is kamatoztatni tudta, mikoron a Kortárs Kiadónál most kiadott dolgozat első változatát megírta. Így az 1945-ös esztendővel induló áttekintés világos szakaszolással idézi fel a koalíciós évek irodalmi pezsgését, az Újhold, a Magyarok s természetesen a Válasz köreit, s az ekkor még Lukács György által vezényelt kommunista egységtörekvéseket, melyek rövid úton a szocialista realizmus közös bankettasztalához terelték az arra érdemeseket, míg a megbízhatatlanok egyhamar az irodalmi nyilvánosság (mint Ottlik vagy Weöres), vagy épp Magyarország (pl. Márai és Szabó Zoltán) határain kívül találták magukat.

A még csak körvonalazódó diktatórikus törekvésektől a teljes hatalomátvételig, az irodalom sztálini műszakának kezdetéig, majd az irodalompolitikai tetemrehívásokig, a színre kétfrontos harcokig (mint a félve utált pártítész, Keszi Imre megfogalmazta: „Harcoljunk a sematizmus és az antisematizmus ellen!”), s végezetül a Nagy Imre első miniszterelnöksége idején meginduló s 1956-ig elvezető valódi vitákig ível Sárközi tanulmánya, ám a kép teljességét mégsem nyújtja, s alkalmasint nem is nyújthatja. A szövegben felbukkanó szakirodalmi hivatkozások ugyanis az 1980-as állapotot tükrözik, amikor eltérő okokból ugyan, de sem itthon, sem másutt nem lehetett maradéktalanul feldolgozni a témát, s ez a tény még az esszéisztikus közelítésen is akaratlanul megérződik.

Mindazonáltal a remekül kiválasztott idézetek rendre előrelendítik a kívülállóként is bennfentes Sárközi Mátyás okos tanulmányát, s a késő olvasó ámulva ízlelgetheti például az irodalmi vezérséget még Babits halálával megöröklő Illyés Gyula körmönfontan okos, ha tetszik, bölcs mondatait, melyekkel ekképp hódolt a frissen kidőlt generalisszimusz emléke előtt: „Nemcsak hidak és városok viselik az ő nevét; azt fogja viselni ez a korszak is, amelyben hívei és ellenségei egyaránt benne éltek és az ő hatására alakultak. Életem nagy becsvágya, hogy ezt a korszakot, mint író, méltó módon ábrázoljam.” Mesteri.