ÁLLÓKÉPEK

Hamarits Zsolt: Parallel portrék / MU Színház, Galéria

Rebbenő kezek, lobogó hajzuhatagok, mozgásban lévő, elmosódó lábak helyett Hamarits Zsolt test- és mozgás nélküli, kimerevített portrékon ábrázolja a táncosokat a MU Színház rendhagyó művészgalériájában. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Szögi Csaba Hamarits Zsolt portréján

Féner Tamás a kiállítás megnyitóján felidézte, hányféleképpen lehet táncosokról fotót készíteni. Van a műteremben háromra felugrós, balettcipő igazítós (12 év alatt rúdnál, később középen), na meg a színpadi táncfotó, ami már nem is annyira az előadóról, mint inkább az előadásról szól, a színpadi eseményekre metonimikusan utaló kimetszés. Féner kiemelte, hogy a táncfotókban többnyire közös, hogy a mesterségre való utalást, valamiféle attribútumot mutatnak fel, ami jelen esetben a test lenne. Hamarits Zsolt munkái ennél nehezebb utat választottak, hiszen portrék, amelyeknél épp az marad le a képről, ami a táncos táncos létét garantálja, vagyis a test. Marad helyette az arc, egy szélesebb kivágással a váll, esetleg a kéz és persze a tekintet.

A Parallel a Mu Színház kiadványa, célja, hogy bemutassa az évadban szereplő művészeket, és némi képet adjon a hazai kortárs tánc és zene világáról. A táncosok, koreográfusok, rendezők és muzsikusok rövid bemutatása, jelenlegi munkáik felvonultatása és a velük készült interjúk mellett a róluk készült fotók nem bélyegnagyságú, hírlapba illő mosolygós gyorsportrék, hanem a teljes oldalt kitöltő, egyéni stílusjegyeket kidomborító megfogalmazások. A kép tehát nem másodlagos szerepet tölt be a kiadványban, jelentősége legalább akkora, mint a mellette álló szövegé. A fotósokat megörvendeztető feladat adott volt: készítsenek olyan képeket, amelyek kifejezik az illető tánchoz, mozgóképhez, esetleg zenéhez való viszonyát, ugyanakkor maradjonak a portré keretei között, hiszen a lényeg épp az egyéni arc fókuszba állítása.

Ladjánszki Márta a Parallel címlapján

A Parallel szerkesztősége a hatodik számtól kezdve kizárólag Hamaritsot bízta meg a portrék elkészítésével. A fotós eddig leginkább az alkalmazott fotográfia, a reklám területén mozgott, nem csoda hát, ha a lap művészi kihívással is kecsegtető felkérését szívügyének tekinti. Az első három szám képeit készítő Hapák Péter fotóin a táncosok „ficánkolnak”, alakjuk elmosódva bemozdul, így érzékeltetik a lendületet és mozdulatot. A látásmód a „klasszikus” út mellett teszi le a voksát, vagyis a mesterséget az azt éppen végző ember alakjával és legkifejezőbb eszközeinek – hajló karok, lendülő lábak – fókuszba állításával mutatja meg. Tekintettel arra, hogy a tánc lényege az időbeli folyamat, míg a fotóé épp ennek ellentéte, vagyis a linearitásból kimetszett időpillanat megragadása, így két, egymásnak ellentmondó időstruktúra találkozását is megfigyelhetjük a bemozdulás hangsúlyozásával.

Gergye Krisztián

Hamarits képei azonban épp azért különösek, mert nem akarják átlépni a fotó szinkron időstruktúrája által megszabott határokat, hanem megpróbálják a portré nyelvére lefordítani a mozgást. Így nem egy folyamatról leszakított, eredeti formáját felmutatni kívánó, szándékoltan csonka struktúrát kapunk, hanem harmonikus állóképeket. Gergye Krisztián portréján, habár a kép centrumába helyezett tekintet a domináns motívum, a képátlót precízen meghúzó kézmozdulat utal a táncra, hasonlóan Ladjánszki Márta hatalmas fejdíszként köréfonódó karjához. Szögi Csaba képén bebizonyosodni látszik, hogy igenis létezik táncos tekintet, habár ehhez a hatáshoz nagyban hozzájárul a vállakon feltűnő trikó, ami a legjellemzőbb táncos attribútumok közé tartozik.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Hamarits teljes egészében mellőzi a bemozdítós ábrázolást, ám ő érdekes módon nem a táncosok, hanem a zenészek esetében alkalmazza. Márkos Albert kezének szellemképe a cselló nyakán röpköd, Lukács Miklós arca mellett a cimbalom ütői sokszorozódnak meg, Mezei Szilárd vonója pedig többszörös fehér átlókkal csíkozza be a képet. Ezekben az esetekben nem egy időbeli folyamatot érzékeltetnek a hosszú záridővel készült képek, hanem a zene testtelen légiességét építik be a kompozícióba. Az áttetszővé exponált zenészek így saját testükkel mutatják fel a pillanatban tovatűnő zenét.

Lukács Miklós portréja (Forrás: mu.hu)

A koreográfusok, rendezők és képzőművészek esetében az időbeli folyamatok helyett a művészek által képviselt, bizonyos esetekben védjeggyé vált koncepció jelenik meg a portrékon. feLugossy László banális tárgyak erejét megmutató alkotásait a művész szemhéjára illesztett, ezáltal a tekintet helyére lépő kiskanál jelképezi. Frenák Pál fejére olvadó sapkája afféle hátratolt maszkként engedi látni az arcot, míg Bodó Viktor az arca elé tartott ráccsal fedi el és enged új utat a Jadviga párnájában vagy a Kalózokban rátelepedett szépfiús arcának. A legszebben Ladányi Andrea és Borlai Gergő különálló, mégis egy kettősportréként értelmezhető (és ily módon kiállított) portréi rajzolják ki a BL egymásra támaszkodó koncepcióját: a két arcél úgy olvad eggyé, mint a gyerekkorunkban rajzolt, két profilból összeálló váza képe.

A kiállítás egyetlen problémája, hogy a képek eredeti kontextusukból kiszakítva, és a hozzájuk szervesen kapcsolódó szövegektől elválasztva gyakran nehezen értelmezhetők. Így például a Cirque du Soleil-hez vándorolt Újvári Milánt és Várnagy Kristófot ábrázoló kalapos, iPodos, kávézós portrén csak a két táncos Parallelben elmesélt történetének ismeretében rajzolódik ki a show-business „táncművészeti hübriszét” felidéző eszközkészlet értelme. Ettől eltekintve Hamarits érzékeny művészgalériát állít a MU termeibe, amely túllép a munkatársakat felvonultató színházi portrésorokon.

A kiállítás megtekinthető december 1-ig.