Szépen felvázolja a Péket és családját meg a Molnárt. Előbbiek szépen öltözöttek, tiszták, dolgosak, korán kelnek, esznek-isznak-alszanak, nem járnak el hazulról, megbecsültségük – különösen a Péknénél – rátartiságot eredményez, hisz csak egy van belőlük a faluban, és persze boldogok (a kedves Olvasó nyilván nem találja ki, hogy mindez csupán látszatboldogság), s büszkén viselik annak terhes felelősségét, hogy a kis közösség élete az ő kenyerüktől függ. A Molnár természetesen egy boldogtalan, iszákos, mosdatlan, asszonytalan lump, akinek semmije sincs – ezért feltehetőleg lop, csal, hazudik –, nem akar Pék módra élni, s mégis boldog. Olyannyira, hogy ránézésre inkább a fiatal, megváltást hirdető Lukának hinnénk, aki előtt még ott az Éjjeli menedékhely. Naná, hogy vonzódik hozzá a Pék húga, aki meg akarja váltani a férfit, és ami persze, hogy nem sikerül, mert a Molnár köszöni szépen, de nem akar megváltódni, ráadásul jön a Pék, hogy hazavigye a Hugit.

Annyi mindent hord össze a szerző a férfi-nő ellentéttől az érzelmek elfojtásáig, a társas magánytól a bezártságig, a kitörés vágyától annak lehetetlenségéig, a terméketlenségtől a testi felajánlkozásig, sőt erőszakig, a profántól, a globalizáció- és jólétitársadalom-ellenességtől a szakralitásig, a társadalmi mobilitás kényszerétől annak hasznán át annak árnyoldaláig, hogy az egyszeri néző kétségbeesetten próbál keresni valamiféle kötőanyagot. S mivel Antal Attila rendező egyik említett szálat sem kívánja hangsúlyozni, ezáltal azok kioltják és érdektelenné teszik egymást. Ami azért is furcsa, mert a fiatal rendező hosszabb ideje foglalkozik a darabbal.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásai mélyen politikusak, azaz a körülöttünk levő világ kérdéseire keresnek választ. Ez a darab is lehetne egy politikus színház alapanyaga, de ahhoz radikálisabban kellett volna bánni a szöveggel, és merni kellett volna elvetni a konvenciókat, mert – tudjuk jól – ez az öt színész képes a belemenős játékra. Fura módon a legerősebb jelenetek azok, amik sötétben játszódnak, amikor csak hangot hallunk, míg a látható részek a homályos és zavaros szöveget reálszituációba helyezik – ezért nem szervesülhet a valódi tésztadagasztással és a rikoltozással a stilizált gesztus, a kenyeresládákon „átkelés” két falap segítségével.

A rendező végig agyonbeszélteti és túlmozgatja a színészeket, akik ugyan becsülettel és alázattal játszanak, de Erdély Andrea (sógornője iránt vonzódó, jómódjától arrogáns Pékné), Mészáros Árpád (tisztázatlan szerepben: ahhoz, hogy rezonőr legyen, nem kommentálnak és reflektálnak elég határozottsággal a rendező hideg, sötét tónusú dalai, amelyeket legadekvátabban talán a Depeche Mode hangzásvilágához lehetne hasonlítani; megoldáshozó deusként sem értelmezhető, mert maga a megoldás hiányzik), Mészáros Gábor (a testi-lelki értelemben szemérmes, öntörvényűségében rettenthetetlen Molnár), Mikes Imre Elek (a hepciás és tüntetően munkás Pék) és Vágó Kriszta (az enigmatikus-bárgyú mosollyal sodródó, akarattalan Hugi) arra az erőteljes színpadi jelenlétre és biztosságra, amit máskor rendre mutatnak, ezúttal képtelenek. És nem az a probléma, hogy a szabadkai Harambasić utcában a Molnár háza a nézőtérre, a kimustrált moziszékekre kerül, s ezáltal változik a perspektíva, képszerűbbé, elemeltté, álomszerűbbé lesz a Hugi menekülési kísérlete, míg a Bakelit jéghideg terében egy sebtiben odatolt lelátószerű építménnyel kell beérni, ami mögött ráadásul egy pirosra festett falú, fehér ablakos házfaldíszlet is kivehető.

Mondják, akik olvasták a darabot, hogy a szerzői utasítások pontosan meghatározzák a fényeket, azaz a Nap helyét, s innen a cím is, a felszabadító utolsó sugár miatt. Ebben a záró képben viszont csak kenyéreső hull alá. Még látjuk, hogy koppannak a veknik, hogy a feketeruhás alak leszáll az ő magasából, felteszi a kilétre utaló kérdést, majd elsötétül a tér, s már csak a Hugi szája elé tartott mikrofonból halljuk a csámcsogás hangját. A szükség sem bont törvényt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatja.