Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JARMUSCH NYOMÁBAN

Az irányítás határai
2009. nov. 19.
Az új Jarmusch-film egyik meghatározó élménye az értelmezés zavara, noha a rendező igazán nem vádolható azzal, hogy elkábítaná az érzékeket, összekuszálná a történetet, halmozná a referenciákat. Mindent pontosan és kimérten adagol, megfelelő titokzatossággal és kevés humorral. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Linda Tweton
Tilda Swinton

A másik meghatározó élmény, hogy néhány órával a film után úgy érezzük, mintha egyetlen szó sem hangzott volna el, illetve hogy a főszereplőn és a vele közvetlen kapcsolatba kerülő szereplőkön kívül nem lettek volna benne emberek. A történet Spanyolországban játszódik, és bár nincs jelentéses utalás rá (pl. szembeötlő közlekedési táblák, feliratok, erre vonatkozó párbeszédek), kevés helyismerettel tudhatjuk, hogy a főhős előbb Madridba érkezik, majd Sevillába megy, végül Dél-Spanyolország vadregényes, földöntúli, sziklás pusztájában hajtja végre a küldetését. A helyszíneknek inkább hangulat- és képteremtő ereje van, semmint információs vonatkozása, ilyenformán a történet bárhol játszódhatna. (Hogy mégsem, és miért fontos, hogy Európában vagyunk, az a lassan csordogáló sztori végére kiderül.)

A főhős egy fekete bőrű idegen, akit egy reptéri vécében látunk meg először, felülnézetből, miközben tai chi gyakorlatokat végez. Már túl van a megérkezésen és az átöltözésen, kis méretű táskájával innen megy a bőrkanapés high class-váróterembe, amely egyszerre idézi a hetvenes éveket és az ultramodern retródivatot. Két napszemüveges alak – a főnök és a tolmácsa – várnak rá, hogy átadják a megbízatást. A feladatról semmit nem tudunk meg, helyette olyan enigmatikus bölcselkedéseket hallunk, mint hogy „minden szubjektív”, „a valóság tetszőleges” stb. Néhány utasításból felsejlik, hogy szervezett ügyről van szó. Előkerül egy gyufásdoboz, amely a beavatottság jele lesz: a hol kék, hol piros alapon sárga kesztyűs néger boxolót ábrázoló doboz egyrészt az akcióban részt vevők közös ismertetőjele, másrészt ezzel cserélnek egymással papírcetliken kódokat.

Hogy ki ez az ember, mit kell végrehajtania és miért – a film cselekményét meghatározó (dramaturgiai) kérdések. Isaach de Bankolé rendíthetetlen profizmussal alakítja a titokzatos és elszánt idegent, aki már rég tisztában van feladatával és annak súlyával. Senki és semmi nem ingathatja meg, merev és komoly tekintetén érzelem nyoma nem fedezhető fel, és talán csak kétszer mosolyodik el: amikor egy salsa-klubban az énekesnő ugyanazokat a mondatokat énekli, mint amelyeket a megbízótól kapott útravalónak, és amikor a gyerekek az utcán megkérdik tőle, hogy amerikai gengszter-e. Nem érintkezik senkivel és nem sokat beszél, viszont különös szokásai vannak és gyanúsan precíz: két eszpresszót kér külön csészében (egyikkel az aktuális cetlit öblíti le), egyforma négybe tudja vágni a körtét, Schubertet hallgat, múzeumba jár, ahol mindig egy-egy képet választ ki és az előtt

Isaach
Isaach de Bankolé

ül, ugyanazt a fényes-szürke öltönyt viseli sötétszínes inggel és rendszeresen tai chi-zik – ilyenkor megszűnik minden háttérzaj, a mesterségesen előállított csendek leképezik és átélhetővé teszik a testmozgásos meditációs gyakorlatokban helyreálló testi-lelki harmóniát. Magányosan járja a sikátorokat, pályaudvarokat, és többnyire vár. Egyik este egy meztelen nő (Paz de la Huerta) fog rá fegyvert a hotelszoba ágyán, és annak ellenére kialakul közöttük valami, hogy a küldetés a főhős számára kizárja a testi-lelki viszonyt. Neki mondja el például, hogy úgy néz a világra, mintha minden festmény lenne.

A valóság (szubjektív) érzékelése és az ezt meghatározó képzelőerő működése Az irányítás határainak központi kérdése, csakúgy mint William S. Burroughs hetvenes években írt esszéjének, ahonnan Jarmusch a film címét kölcsönözte. Az ópiumfüggő előadóművész és író szövegében a tapasztalás nyelv általi determináltságáról értekezik az érzékek és a képzelet javára, Jarmusch filmjében pedig a képiség, a vizuális narratíva és az akusztikus elemek irányítják a befogadást a szavak ellenében. Utóbbiak a csendek és a zene, amelynek pszichedelikus hangulatát a hetvenes évekbeli Earth zenekar egyszerre meditatív, áradó és nyugtalan zenéje alapoz meg, ami hol a japán Boris experimentális underground rock zenéjének, hol az amerikai Sunn O))) fekete metáljának ritmusában pörög fel.

Isaach de Bankolé és
Isaach de Bankolé és Youki Kudoh

A film képi világát paradox módon a valóság érzékelésének (objektív) többszempontúsága jellemzi, ami egy (az operatőri eszközök által) nagyon pontosan észrevételező, komponáló és láttató szemet tükröz. Cristopher Doyle képein főleg közeliket látunk, mindig külső nézőpontból, a szereplők szemével csak ritkán. Szó sincs arról, hogy összezavarodnánk, mindent valóságként nézünk, legfeljebb úgy, ahogyan nem szoktunk, vagy nem veszünk észre, így a filmvilág egy idő után éppen a realitásával lesz képzeletszerű. A főhőshöz a festmények valósággá válása, illetve a (táj)képek festményszerű megjelenése és a tükröződések kapcsolódnak: hol ő, hol a környezete tükörképét látjuk jobban kirajzolódni metrólépcsőoldalon, terminálfalakon, vonatablakon, monitoron. Az üzenetekkel hozzá érkező szereplők közül például a hegedűst (Lius Tosar), aki úgy szorongatja hangszerét, mintha titkos árut csempészne benne, zaklatott kameramozgás követi, amint lopózkodva felbukkan egy-egy utcasarkon, a szőke nő (Tilda Swinton) mozgása pedig videoklipszerűen lassított, és olyan, mintha egy manöken vonulását néznénk felvételről, ahol a kép többször a negatívjába is átfordul.

Ezekről a szereplőkről egyébként nem derül ki, hogy kicsodák, ilyenformán nincs történetük, a küldetésvégrehajtásról szóló történetben csak mint hírhozók játszanak szerepet, viszont nagyon erős karakterük van. Mindegyikük összefüggéstelen monológba kezd a főhőssel, melynek során további enigmatikus üzeneteket közölnek vele – ezek azonban inkább a néző figyelmét (el)irányító „kódok”, semmint az akció lényegéhez tartozó információk. A kvázi-szakrális szentenciákon túl Jarmusch eldönthetetlen iróniával és laza játékossággal ad ezekben az abszurditásukban vicces utalásokban – főleg művészeti – referenciákat a filmhez. A protagonista a madridi Reina Sofiában például egy hegedűt ábrázoló kubista festményt néz, a lepedővel fedett vászon avantgárd képének lepedői Magritte-ot idézve jelennek meg a pusztai házban, ahol minden bútordarab le van takarva, és a fehér lepleket sejtelmesen lengeti a huzat. A szőke nő Hitchock nevét emlegeti, és Orson Welles A sanghaji asszony című filmjét, a gitáros (John Hurt) pedig a „prágai bohémeket”, afféle szabadkőműves társaságként.

Bill Murray (Forrás: PORT.hu)
Bill Murray (Forrás: PORT.hu)

Miközben ezen mozaikok mentén nyomozunk a küldetés megértéséért, a magányos férfi közeledik céljához. Egy amerikai katonai bázison hajtja végre az akciót: gitárhúrral végez a betonbunker főnökével (Bill Murray), majd továbbáll. Tettének oka ismeretlen, ám a hetvenes évek atmoszférája, a hatalmi és társadalmi világrend ellen lázadó pacifista (művészeti) csoportokat megidéző képi és zenei utalások, a prágai tavaszba kódolt szélsőbaloldali fegyveres szervezetek direkt akcióival való összecsengés – Jarmusch nosztalgikus-ironikus-játékos példázatba fogalmazott kritikáját rajzolják ki a világról s benne a gazdasági, politikai és katonai világhatalmat globálisan uraló Amerikáról. A film végén átöltözve látjuk a főhőst: élénk zöld és sárga szabadidőruhában, rajta talán a harmadik világbeli Brazília, Afrika vagy Dél-Amerika alakját formázó jel. Körbeér a történet, de mintha soha nem érne véget: a Magányos Ember a reptérről új küldetésre indul.

Vö. Keresztes Gergő: No guns, no mobiles, no sex 
Deák Dániel: A figyelem határai 
Megyeri Dániel: Kávé és papírfecni 
Fazekas Máté: Jozef K. akcióban 
Lavicska Zsuzsanna: Se szex, se pisztoly, csak meló 
– köves -: Fél lábbal 
Stőhr Lóránt: Vándorló molekulák

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek