AZ EMMELINE-KOMPLEXUS

Tobias Picker: Emmeline / Mezzo Operaverseny és Fesztivál 2009
2009.11.19.

Menetrendszerűen futott be Szegedre az újabb tanmese az USA keleti partjáról: megint Maine állam, megint egy bigott kisközösség, megint fekete és fehér, és megint Alföldi Róbert. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A New York-i DiCapo Operában bemutatott két produkció kapcsán a hasonlóságok sora itt véget is ér: A salemi boszorkányok szinte egyöntetűnek mondható közönség- és kritikai sikerét sejtésem szerint az idei Emmeline több okból sem fogja tudni felülmúlni. Robert Ward tavaly látott, sokféle motívumot ügyesen felhasználó operája tisztes mesterembert sejtetett, ami valószínűleg az Emmeline komponistájáról, Tobias Pickerről is elmondható volna, ám a gyökerek azonosításához behatóan kellene ismerni a tőlünk nemcsak földrajzilag távol eső amerikai komolyzenét.

Kristin Sampson és Antoni Mendezona
Kristin Sampson és Antoni Mendezona
Annyi mindenesetre megállapítható, hogy amit hallunk, azt egyáltalán nem könnyű megszeretni: zenekart, énekest és nézőt egyaránt rendesen megkínoz Picker első operája, melyet egy hazai kritikusa lakonikus tömörséggel kétórás, b-mollban írott elégiának nevezett. A mű tizenhárom évvel ezelőtti ősbemutatója nevet s elismerést hozott szerzőjének, és most ellenállunk a kísértésnek, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le abból a tényből, hogy azóta – egyetlen kivétellel – mégsem került színpadra az Emmeline.

Kristin Sampson és Zeffin Quinn Hollis
Kristin Sampson és Zeffin Quinn Hollis
A Fayette nevű település alig harminchat kilométerre fekszik a híres-hírhedt Salemtől: itt kezdődik Emmeline Mosher története. Hogy pontosan mi áll a Mosher családot sújtó tragédiák hátterében, arra nem derül fény, mindenesetre az opera legkisebb gyermekük temetésével kezdődik. Ez egyrészt előrevetíti a zord jövőt, másrészt megindokolja, hogy az alig tizenhárom éves Emmeline-nak a zsarnoki Hannah nagynéni nyomására miért kell a szövőgyárban munkát vállalnia, szerény keresetével segítve szüleit. A magányos, zárkózott és ügyetlen lány nemigen találja helyét a szövőszékek árnyékában, kétségbeesetten kapaszkodik tehát az egyetlen felé nyújtott kézbe. A rámenős munkafelügyelő teherbe ejti Emmeline-t, aki ugyan világra hozza gyermekét, azonban nagynénje újbóli közreműködése miatt sosem láthatja. Két évtized múlva jóképű fiatalember toppan be Mosherékhoz: Emmeline és Matthew gyorsan egymásba habarodnak, s a rosszhírek szállításában ekkorra már nagy rutint szerzett Hannah néni a döbbent násznép előtt jelenti be, hogy ők ketten valójában anya és gyermeke… Iokaszté-Emmeline és Oidipusz-Matthew osztályrésze természetesen a bukás.

A szüzséhez lendületes, áradó, szenvedélyes, vad és komor muzsika dukál. Pickernek jó érzéke van a drámaisághoz, de két órán keresztül mégis rettentően fárasztó az összességében kevés meglepetést, ellenben hiánytalan közhelyszótárat magában foglaló zenére figyelni. Különösen akkor, amikor a J. D. McClatchy jegyezte librettóval karöltve a muzsika sokszor alulról súrolja egy magát borzasztó komolyan vevő Broadway-musical színvonalát. A szünet nélkül áradó szenvedély könnyen fordul szenvelgésbe, a világot kizárólag feketében vagy fehérben láttató, didaktikus szemlélet miatt meg idővel minden szürke és hétköznapi lesz.

Kristin Sampson és Nyári Zoltán
Kristin Sampson és Nyári Zoltán
És itt már ideje áttérni Alföldi Róbert egyetlen ötletre felfűzött, a zenéhez hasonlóan megújulásra alig képes rendezésére. John Farrell díszlettervező egy jókora fekete, szemből nyitott falú üres kockába helyezi a cselekményt, sokat bízva a nagy gonddal komponált világításra. A többi oldalfalat hatalmas fekete illetve fehér drapéria alkotja: a rendezőnek a két szín (hangulat- és jelenetfüggő) variálásán, illetve a mozgékony falak különböző magasságokig történő fel- és lehúzgálásán kívül kevés valódi eszköze marad. Az egyetlen valóban hangsúlyos díszletelem egy gardróbszekrényre emlékeztető nagy fekete téglatest, amiből igény szerint nászágy, templomi oltár és ravatal is válik, máskor meg esküvői csokor vagy zakó húzható elő belőle.

A Picker ábrázolta modell- és határhelyzet tanító aspektusa remekül érvényesül a sematikus színrevitelben, de a túlzottan ingerszegény környezet gyakran az előadás kárára válik. Daróczi Sándor jelmezgyűjteménye sem mondható ezúttal szerencsésnek: értem én, hogy az amerikai kisvárosi lét nehezen utánozható atmoszférájához válogatódtak a ruhák, de ettől még többnyire az előnytelen és közönséges közötti szűk sávon mozognak.

Kristin Sampson és Nyári Zoltán
Kristin Sampson és Nyári Zoltán
Alföldi számítása azonban részben bejön: a minimálisra redukált háttér nemigen tűr meg semmiféle hamisságot, hiszen minden gesztus, minden mozdulat a szokásosnál jóval intenzívebb hatást kelt az üres térben. Azért csak részben, mert ahhoz, hogy az énekesek tökéletesen helyt álljanak ebben a világban, elsőrangú színésznek is kell(ene) lenniük. Ez azonban a mellékszereplőkről nemigen mondható el, s egyéni akcióik néha a nevetségesség határát súrolják – a gyermekét temetni készülő Mr. Mosher például hosszan vakargatja a színpadot a nyitó képben. Ugyanakkor a csoportos jelenetek a rendező színpadi érzékét dicsérik: a szövőnők dolgos árnyékokként jelennek meg az első felvonásban, de kiemelhetjük a botrányba fulladt esküvői jelenet megkomponáltságát is. Ezek a szcénák egyszerű, de látványos eszközökkel húzzák alá az opera egyik fő témáját, a közösség és a belőle kiszakadt egyén(iség) feszítő ellentétét.

Középen: Kristin Sampson és Iulia Merca. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Armel Produkció)
Középen: Kristin Sampson és Iulia Merca. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Armel Produkció)
És hogy nagyszámú kifogásaink ellenére mitől emlékezetes mégis az este? A válasz egyértelmű: a három főszereplő kiemelkedő teljesítménye megmentette és megemelte az előadást. Hannah nagynéni mintha egyenesen a szomszédos Salemből érkezett volna: a szálakat mozgató bigott perszónából fenyegető nyugalom és minden kételyt elsöprő magabiztosság árad. Iulia Merca – aki számomra az idei verseny legizgalmasabb alakja lett - tökéletesen eszköztelen színészi játékkal, kivételes színpadi kisugárzással és gazdagon árnyalt énekhangjával tűnt ki a szereplők közül. Az elveszett, majd megkerült fiút alakító Nyári Zoltán két egymást követő estén nyújtott ragyogó énekesi teljesítményt a nem mindennapi magasságokat követelő tenorszerepben. A jelentős színpadi rutinnal rendelkező magyar énekes manírok nélkül jelenítette meg Matthew ártatlan egyszerűségét, rajongó szerelmét, majd az igazság napvilágra kerülése után kétségbeesett undorát. A címszerepet éneklő Kristin Sampsonra tavaly Adriana Lecouvreurként figyelhettünk fel Szegeden. Emmeline hangszálgyilkos szerepéért aligha tolakodnak a szopránok, Sampson azonban bravúrosan teljesítette feladatát: a fiatal amerikai énekesnő nagy hang és nagy egyéniség, érdemes lesz figyelni rá. És hogy erre lesz lehetőségünk, arról a zsűri gondoskodott: az idei operaverseny két fődíját Kristin Sampson és Nyári Zoltán vette át – azt már én teszem hozzá: teljes joggal.

Szerző: Jászay Tamás
Cím:  Emmeline
Zeneszerző:  Tobias Picker
Szöveg:  Judith Rossner regénye alapján J. D. McLatchy
Rendező:  Alföldi Róbert
Karmester:  Samuel Bill
Jelmez:  Daróczi Sándor
Díszlet:  John Farrell
Világítástervező:  Susan Roth
Dramaturg, tolmács:  Szűcs Anikó
Szereplők:  Kristin Sampson,  Nyári Zoltán,  Iulia Merca,  Zeffin Quinn Hollis,  Lisa Chavez,  Sam Smith,  David Gagnon,  Antoni Mendezona,  Christina Rohm,  Peter Campbell,  Kristen Lamb,  Stephen Lavonier,  Selena Moretz,  Daniel Quintana,  Matthew Clauser,  Sanjay Merchant
Közreműködik:  női kar,  Pannon Filharmonikusok
Kooprodukciós partnerek:  Dicapo Opera New York,  Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval
Helyszín:  Szegedi Nemzeti Színház
Időpont:  2009. november 15.

Kiemelt ajánlónk

Szeptember 19-ig az Átrium Film-Színház átalakul az Őrült Nők Ketrecévé. Ugye megnézitek ti is? Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu