Az utóbbi évek magyar dokumentumfilm termésének jó része is illett volna a reprezentatív, mindig kiemelten magas nézőszámot – idén 3100-an voltak, tizenegy előadás volt teltházas – produkáló, fontos eseményre, melynek évek óta az egyik legerősebb és legfontosabb szárnya a magyar dokumentumfilmes szekció (a válogató Báron György). A bemutatott filmek közt ott vannak az utóbbi évek legfontosabb dél-amerikai, európai, ázsiai dokumentumfilmjei, számos díjnyertes alkotás. Nehéz választani a hetvenhat vetítésen bemutatott hatvan alkotásból (melyek közül kilenc volt magyar).

Város a szigeteken – a "fekete sorozatból"

Az idén a „meglepetés” a Surányi Vera válogatta lengyel "fekete sorozat" vetítés volt, ami nem mellesleg a legkevésbé emberi jogi vonalat is jelentette egyben. Itt játszottak le számos olyan nagyszabású és jelentős lengyel dokumentumfilmet, amely a kommunista rezsim alatt készült – 1956-tól 1958-ig, Gomulka visszatérése után -, és nem egy volt köztük nyíltan bíráló. Intő példa: a lengyelek – szemben velünk – elvégezték a nagy munkát, archiválták, feldolgozták a lengyel múlt fontos dokumentumait regisztráló (komor) filmeket. Itt figyelhettünk fel a mostanság nem is mozijai miatt emlegetett Roman Polanski majdnem néma szkeccsfilmjére, a fiatalok dühéről tudósító Szétverjük a mulatságot címűre. A zártkörű partyra néhány rossz arcú tinédzser próbál betörni. A huszonévesek sötét öltönyökben twistelnek – mint Forman Fekete Péterében -, a vasrácsot tépő kamaszok beugrálnak, elvegyülnek köztük, de az ital és a vonakodó szép lányok együttes hatása alatt rombolni és tombolni kezdenek: gyors vágások érzékeltetik a totális balhét, kő kövön nem marad, a lányok ruhája elszakad. A záró képben hosszú svenkben mutatja meg Polanski az éjszaka roncsait: az alélt részegek feje fölött már jön fel a nap.

Carmen esete Borattal

A Verzió nyitófilmje azonban a fesztiválhoz méltatlan mozi volt, ami alighanem a nézők kegyeit keresve kerülhetett csak a szemle élére. A Carmen esete Borattal alkotója, Mercedes Stalenhoef feltűnt az egyik kereskedelmi tévéadón is, de itt magáról a fesztiválról szó sem esett, csak arról, hogy hogyan csap be egy gaz angol sztár ártatlan romániai romákat. A film eredetileg Carmenről, a Spanyolországba vágyó cigánylányról és a glodiak viselt dolgairól szólt volna, de forgatás közben felbukkant a megasztár Borat, aki kihasználta, megalázta a helybelieket, majd továbbállt, s a lakók csak a híradóból értesültek róla, hogy a bolondját járatták velük. A boldogan integető autószerelő a Boratban mint abortáló nőgyógyász tűnik fel, egy helybeli asszony mint a világ leghíresebb prostituáltja. A glodiak lázonganak, keresnek egy gátlástalan ügyvédet, hogy perelje az angol komikust. Aki egyébként kazahnak mondja magát a filmben, és erős kétségeim vannak, hogy valóban megalázta a falu népét (mindenkinek 3 dollárt fizetett), hiszen itt zajlik a zsidófuttatásnak nevezett ünnep is, amit látva egy glodi sem hihette azt, hogy nem vígjátékban szerepel (persze a Borat e jelenetéről szó sem esik). Stalenhoef sok hibát követ el. A film mintha vádirat lenne az amerikai és angol filmesek, s egyben a dörzsölt ügyvédek ellen. Napnál világosabb, hogy a Carmen esete Borattal alkotói épp úgy kihasználják a középkori körülmények közt – igaz, olykor úgy tűnik, folyóvíz és gáz nélkül is jól – élő romákat. A film készítőiből hiányzik az érzékenység.

A tengerszint alatt

Szemben a Tengerszint alatt alkotóival. Itt, vagyis a tengerszint alatt, egy hajléktalanok, törvényen és társadalmon kívüliek számára berendezett, áram és víz nélküli falu van a sivatag közepén. A film főhőse egy jóravaló, nagyon kedves költő, aki éjszaka, mámorosan diktafonra mond hülyeségeket a létről, meg arról, hogy milyen periférián élni. Reggelente aztán kába fejjel konstatálja, mennyire csapnivaló író is ő, és már meg is van az indok rá, hogy újra berúgjon. Barátja gúvadt szemmel hőzöng, de van még itt transzvesztita, kiégett tanár és orvosnő is. Csupa, a nagy Amerikán kívül rekedt, vesztesnek látszó, valójában szabad ember. Gianfranco Rossi minden lakókocsi mellett megtalálja az ideális beállításhoz a helyet, nem tolakszik riportalanyai arcába, holott mindig és mindenütt ott van: amikor felkelnek, amikor nyugovóra térnek, amikor a puskaropogás közben olvasgatnak, amikor italt vesznek.

Nomád Pláza

Hogy a riportalany ne érezze a kérdezőt betolakodónak, a magyar filmesek közül csak Szalay Péter, a Nomád Pláza alkotója tudta elérni. Ez a – nem eleget díjazott – film az izgalmas témának és a megnyíló beszélőknek köszönhetően a legkevésbé unalmas dokufilm volt. A búcsújárók színes – és ugyanakkor az időjárásnak és a helybeliek kényének kedvének kitett – életét mutatja be Szalay: egyik főhőse egy csöndes fotós, aki ősrégi apparátjával járja a kistelepüléseket, a másik egy Jimmy-képpel felturbózott forgókkal pénzt kereső roma, a harmadik pedig egy nyakas furulyakészítő mester. Miközben magukról beszélnek, megtudunk egyet s mást a magyar vidékről, nemcsak a vásározókról, de a derék szórakozókról is. Szalay filmjének vidám alaphangja lassan lesz egyre komorabb. De tanulsága nem az, hogy nem jó itt élni: éppen ellenkezőleg.

Jenin szíve (Forrás: verzio.ceu.hu)

A fesztivál legerősebb filmje számomra a Jenin szíve volt: ez az egyáltalán nem propaganda ízű, nem is elsősorban a területeket megszálló izraeliek ellen, hanem minden kegyetlenség, kirekesztés és irigység ellen szót emelő film, aminek fő témája az arabok és zsidók megbékélni nem tudása. A téma túlságosan kényes ahhoz, hogy helyénvalónak és elegendőnek gondolhatnánk egy jóhiszemű és rokonszenves arab család, majd velük szembeállítva a megbékélni, elfogadni és megérteni nem tudó zsidók bemutatását. Ami ebből a filmből átjön, hogy pl. Izrael ártatlanok házait dönti romba, vagy hogy az arab gazdák nem tudnak egy garázst felhúzni, mert amit nappal felhúznak, azt éjjel letolják a bulldózerek, természetesen nem ad teljes képet az izraeli valóságról. És mégis: sosem éreztem még ennyire együtt egy arab családdal. A film főhőse egy nyílt tekintetű arab férfi. Fiának szívét egy zsidó kislányba ültetik át. A donor családja többször megkísérli meglátogatnia a haszid zsidó családot, de nem engedik át őket Izraelbe. A zsidó család – ijesztően előítéletesnek tűnő, de hangsúlyozni kell: háború van – feje szerint nem is akarnak elmenni hozzájuk. A találkozás balul üt ki, s egyértelművé válik: itt nem lesz közeledés.

A díjnyertes alkotás nem a legjobb, a legbátrabb film lett. A Burma VJ – Tudósítás egy zárt országból (rendező: Anders Østergaard) a burmai forradalmat és leverését, a szerzetesek lázadását mutatja be testközelből. A film két síkon játszódik: a Burmai Független Tévé munkatársa Norvégiából, az interneten keresztül követi a forradalom eseményeit, amit barátai – olykor táskákba rejtett – kamerákkal mutatnak meg. A tudósítók ott vannak, amikor százezrek ünneplik az utcán békésen vonuló és éneklő, jelszavakat skandáló narancsruhás buddhista szerzeteseket, amikor eldördülnek az első lövések, és amikor a szerzetesek többségét már elvitték és a megmenekült csoport tagjainak szemében ott a páni félelem. A fődíjas film fontos, izgalmas alkotás. Utána csak egy kérdés motoszkál a nézőben: mit kellene most tennem?