Mert az egy estén prezentált két XX. századi egyfelvonásos buffa nem több elnyújtott, bár az ötven-ötven percet így sem meghaladó villámtréfánál. Szerencsénk, hogy nem is akarnak többnek látszani, az pedig még nagyobb jótétemény, hogy Bagó Bertalan rendező sem akarja ezt róluk elhitetni. A cseh Bohuslav Martinů 1937-es Alexandre kétszer (Alexandre bis) című groteszkjének remek párja Ravel első, éppen harminc évvel korábban íródott frivol vígoperája, a Pásztoróra (L’heure espagnole). Közös témájuk a csalfa asszonyok és az ügybuzgó, ám vak férfiak gondtalan kergetőzése a félig vagy már teljesen kihűlt hitvesi ágy körül. Örök, ráadásul kellően invenciózus szerzők esetén hálás vígjátéki téma.
 Hátul: György Levente, jobbról Balczó Péter és Alessandre Boer |
Hogy mennyire örök, azt az erőlködés nélkül feltárható előképek is mutatják. Az Alexandre kétszer például a Cosi fan tutte szürreális újra- és továbbírása. A szépen gondozott szakállal megáldott Alexandre váratlan elutazása ürügy: felesége hűségéről (na jó, hűtlenségéről) kíván cáfolhatatlan bizonyítékhoz jutni. Térül-fordul, hogy máris saját amerikai, tar állú kuzinjának adhassa ki magát, s íme, a friscói vagány könnyen leveszi a lábáról az otthon unatkozó Armande-ot. A kissé kusza sztoriban aztán egy félig álom, félig valóságos jelenet során megtörténik (?) az elhálás is, végül jönnek a kötelező tanulságok.
 Alessande Boer az Alexandre bis című operában |
Az operát átható szürreális atmoszférát nem egyszerűen visszaadja, hanem határozottan felerősíti Bagó Bertalan rendezése. Erre szinte kötelezi André Wurmser különös, metaszínházi utalásokkal sem idegenkedő librettója – a szobalány például bejelenti, hogy ő az, aki a vígoperában takarít –, vagy a történéseket kommentáló, a hitvesi hűségről papoló portréfestmény (György Levente) aktív jelenléte. Martin Warth díszlete egy nagy félkörben felhúzott, két emeletnyi fehér szalagfüggönyből s az efölé állított neonfalból áll. Középen apró, kerek, ezüstös-fémes csillogású pódium: a csábítással egybekötött tettenérés itt zajlik. Hátul ott a beszédes festmény, ami felindultságában olykor kilép a keretből, hogy tevékenyen is részt vegyen a háziak életében.
Akik egytől egyig meglehetősen különös szerzetek. A szobalány, Philomene (Friederike Meinel) unott képpel hajtja végre az utasításokat, s a bambának tűnő lányról csak lassan derül ki, hogy gazdái huncutkodását nagyon is élénk figyelemmel kíséri. A pepita öltönyös, folyton pipáját rágcsáló Alexandre (Stanislaw Kierner) háztáji Watson, aki az aggasztóan szűk, tűzpiros kosztümben pompázó nejét (Alessandra Boer) a lehető legrövidebb pórázon tartaná. Az asszonyon jól látszik, mennyire élvezi, ha felindult hímek érdeklődésének a középpontjába kerül: ha akarná, se tudná palástolni zavarát sem a laza amcsi macsóvá vedlett Alexandre, sem a közös rákászásra és a nőt a soron következő negyedik bicikliórára emlékeztető mitugrász, Oscar (Balczó Péter) előtt.
 Friederike Heinel és Balczó Péter |
Ami az első darabban még csak sejthető, az Ravelnél – ezúttal, mint el is hangzik, Boccaccio felé kacsintgatva – bizonyossággá érik: a főszereplő hölgy nem élhet szeretők nélkül. Az alaphelyzetből adódó, túlságosan leegyszerűsítő tanulságtól azonban megmenti a bővérű Concepciont (!) a szerző, amikor hímpanoptikumában csupa cselekvésképtelen egyedet vonultat fel.
Ott van a felszarvazásra született férj, az órásmester Torquemada (!), aki tényleg inkább csak Totor, ahogy neje becézi: az apró, egyszálbél figura (Konstantin Nazlamov) rajongásig imádott ketyegőivel hamarabb lépne szerelmi viszonyra, mint kikapós asszonykájával (Friederike Meinel). Totornak muszáj elmennie otthonról, így az óráját javíttatni akaró öszvérhajcsár (Stanislaw Kierner) ott ragad az asszony nyakán annak legnagyobb bosszúságára. Hiszen óramű pontossággal ilyenkor érkezik szeretője, sőt ezúttal mindjárt kettő.
 Stanislaw Kierner és Konstantin Nazlamov |
Az első, Gonzalve (Balczó Péter) az elővillanó bokák helyett inkább a verslábakra összpontosít: szűnni nem akaró fűzfaköltészete a legégetőbb vágyat is lelohasztaná. Nem baj, van másik: a pohos pénzember, Don Inigo Gomez (György Levente) íziben rajongásáról biztosítja a meglepett hölgyet, ám a nagydarab férfival sehogysem boldogul a várva várt pillanatban. Az egyszerű, ám tagbaszakadt öszvérhajcsár eközben az úrnő szeszélyes parancsait teljesíti: kitartóan hordja földszintről emeletre és vissza a szeretőket rejtő állóórákat, s a kielégítetlen hölgy utóvégre rádöbben, hogy ha ló nincs, jó lesz az atlétikus öszvérhajcsár is.
A pajzánságukban is valószínűtlen események gyors egymásutánban követik egymást: Bagó Bertalan hibátlan tempójú, svungos rendezését ezúttal is segíti Martin Warth díszlete. Ez most perspektivikusan szűkülő szobát mutat, a falakon redőnyök (át is lehet látni rajtuk, meg nem is), hátul középen óriási, kör alakú ablak, közepén hatalmas fehér kereszt, mögötte spanyol tájkép Dalí modorában.
Az ötletes látványvilág másik meghatározója Debreczeni Ildikó egyszerűségében is parádés jelmeztára. Az első operában Armande rigorózusan feltornyozott ébenfekete póthajához tökéletesen passzol vörös, féligformán áttetsző ruhája, s Concepcion könnyű, egyszínű nyári ruhácskáinak is jó kiegészítője gesztenyebarna lobonca. A Pásztoróra talpig ciklámen, nárcisztikus költőcskéje, az indigóba öltözött haspók bankár, vagy a pólóra festett hasizmokkal és a dús férfierőre meg foglalkozására is rímelő sörényét büszkén viselő öszvérhajcsár ancúgja megannyi telitalálat.
 Záró kép a Pásztoróra című előadásból. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Armel Produkció) |
És egyáltalán: végre egy olyan este, amin minden és mindenki úgy működik, ahogyan az elvárható. A Theater Biel Solothurm versenyszereplőkkel megnövelt gárdája és a rendező Bagó szemmel láthatóan tökéletes összhangban dolgozott: a játszó személyek mindegyike ragyogó színész, akiknek nemcsak kedvük, de tehetségük is van a komoly arccal elővezetett, ettől aztán még mulatságosabb mókázáshoz, s ebben remek partnerekre lelnek a két estén Harald Siegel vezette Szegedi Szimfonikusokban.
És most nem jön semmiféle ’de’: ragyogó énekeseket hallunk, még ha nem is először lepődöm meg azon a Mezzo Operaverseny rövid története során, hogy mi minősül versenyszerepnek és mi nem. Mert például a nem versenyző György Leventét muszáj kiemelni: zengő basszusa szigorú morált fest a portréfestmény egysíkú élete mögé, majd vaskos humorát csillogtatja Don Inigóként. Alexandre nejének, Armande-nak a szerepe is versenyezhetne, ahogy az őt kifinomultan idegesítő gesztusnyelvvel jellemző Alessandre Boer is. Lássuk a versenyzőket: a bájos Friederike Meinel szobalányként még kötött pályán mozog, s bár itt sem lehet nem észrevenni, a fehérmájú Concepcion zeneileg nagyobb kihívást jelentő szerepében egyenesen lubickol. A lengyel baritonista, Stanislaw Kierner előbb Alexandre és kuzinja, majd a sors által kegyelt öszvérhajcsár szerepében bizonyítja énekesi és színészi kvalitásait. Balczó Péter biciklitanár Oscarja még ügyes vázlat, ám önnön zsenialitásától megmámorosodott Gonzalve-ját főszereplővé avatja.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Mezzo Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö."Francia Puccini-zene" / Interjú György Levente basszistával
A groteszk-erotikus operaszínház és a tehetséges néző / Interjú Bagó Bertalan rendezővel