A gdanski Państowa Opera Baltycka Színház előadásának hangfelvétele ugyanis a legjobbak között lehetne, ellenben maga a színházi produkció több volt, mint gondolattalan.
 Jelenet a prológból |
Mind az énekes gárda, mind a szinte csak hölgyekből álló színházi zenekar magas színvonalon, pontosabban a James Levine-féle tévéfelvétel színvonalán muzsikálva adta elő Richard Strauss operáját. Nem egy szereplőt már láthattunk a gdanskiak tavalyi előadásában (Britten: Lucretia meggyalázása): akkor Lucretia komornái voltak a most Ariadnét körüllengő nimfák – s már akkor is meggyőződhettünk a gdanskiak érzékenységéről, arról, hogy a lengyel énekesek milyen jól értik és éneklik a huszadik század zenéjét. Az az előadás szerencsésebb csillagzat alatt született, amennyiben színpadkép és zenei megvalósítás egymásra talált. Most ellenben éppen az volt a kudarc egyik oka, hogy a zenei elképzelések nem voltak szinkronban a színpadon történetekkel.
Az Ariadné Naxosban a szövegíró Hugo von Hofmannstahlnak köszönhetően rafinált, sokféleképpen érthető, értelmezhető mű. A prológban a zeneszerző és a szereplők egy gazdag megrendelő villájában ténferegnek, majd megjelenik egy közvetítő, aki előhozakodik a megrendelő parancsával: az est folyamán bemutatott darabnak kilencre be kell fejeződnie, mert akkor kezdődik a tűzijáték, az ünnepség. Tehát a játszók készüljenek arra, hogy ők csak primi piatti lesznek, ennek következtében szó sem lehet komor és derűs darabról, a kettőt együtt kell adni, vegyítve, meghúzva. A táncmester és a vezető szoprán természetesen háborog, a szerző rosszul lesz. Amit a prológ után látunk, a közel nyolcvan perces mű maga az így keletkezett darab. Keveréke a komoly operának – ünnepélyes da capo áriákkal – és a karneváli buffának. Mivel ez a legadekvátabb helyszín az emelkedett és a pocsolyában ragadt vegyítésére, a darab ezúttal egy elmeintézetben játszódik.
 Kataryzna Hołysz és Patrick Bladek |
A beteg: Ariadné. Betegsége felfogható szent őrületként és valódi elmebajként is – elég elolvasni a Mezzo fesztivál műsorfüzetében a szinopszist, ami nem a mű összefoglalása, hanem egy kusza kísérlet az opera lényegének a megragadására. Ariadné szerelembe esése, az opera seria győzedelmeskedése értelmezhető ilyesformán a gyógyulási folyamat leírásaként. Nem könnyű választ adni arra, ki is valójában Ariadné, egy elmeotthonba tuszkolt áldozat vagy valódi háborodott, a mítoszokban élő, ott megragadt képzelgő vagy tán megzakkant paranoiás. Mindenesetre az összes további szereplő aszerint viszonyul Ariadnéhoz, hogy a rendező és a karmester mit gondol a főhősnőről; a darab s a zene nem tűri meg a nem konzekvens elképzeléseket. Az olyanokat, mint Marek Weiss rendezőé.
A miskolci operafesztiválon volt látható a pozsonyi társulat Ariadnéja, melynek prológusa a zeneszerző ájulásával zárult, és maga az opera azzal a – méltatásra érdemes – ötlettel indult, hogy a három nimfa az ájult szerzőt költögette. Az opera tehát lehetett akár a szerző lázálma is. Marek Weiss rendezése már azzal, hogy a helyszín nála egyértelműen elmeotthon (zárt tér, négy páncélozott ajtó, erős neonfények, fehér falak), kizár számos értelmezést, és egyértelművé teszi: komolyan veszi a leírtakat. A gdanski Ariadné mint rendezés megváltástörténetként tételeződött, s nemcsak azért, mert a Bacchust éneklő szereplő ama fontos pillanatban, amikor belép Ariadné képzelt világába, hosszú haját kibontja, és hátulról úgy néz ki, mint a Zeffirelli-filmben Jézus.
Ellenben a zenei megvalósítás – José Maria Florencio munkája – közelebb állt a játékosabb, könnyedebb Levine-féle verzióhoz. Azt a benyomást keltette, hogy a karmesternek egészen más az elképzelése a darabról: ő ezt a művet parabolának szánta, mellyel egyszerre kívánja megmutatni az operák anakronisztikusságát, azt hogy e műfaj felett eljárt az idő, mennyire nem vehető már komolyan egy da capo ária, és hogy mégis van azokban valami titkosan felfénylő fenség.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Armel Produkció) |
A buffa jelenetekben Weiss rendezése a lehető legalpáribb: Ariadnét, ha előlépnek a komédiások, szinte mindig meghágják, kórházi ágyán mögé nyomulnak. Weissnek ilyenkor mindenről az jut az eszébe. A komédiások kinevetik Ariadnét, s a legkínosabb jelenetben ujjal mutogatnak rá, szamárfület mutatnak neki. Mind úgy öltözködnek, mintha a homoerotikus bondage-fétis megszállottjai lennének (a borzasztó jelmezek tervezője: Hanna Szymczak). A férfiakon bőrjakó, sok tetkó, hajuk zsíros és hosszú, fejükön bőrkalap. Zerbinetta is közéjük tartozik: őt váltja, változtatja meg először – Weiss szerint – Ariadné. Ráeszmélése arra, hogy Ariadné valóban mitikus hős, a következőképpen zajlik: a szép Ariadné lefejti Zerbinettáról a lokálos cafrangokat, a magas szárú és sarkú bőrcsizmát, a neccharisnyát, a szakadt pólót, és erotikus taperolással győzi meg igazáról. Mindeközben van valami enyhe – és a koncepcióval ellenkező – szomorúság a nagyszerű Kataryzna Hołysz hangjában.
A zárókép egyértelművé tette, megváltástörténetet látunk: Bacchus a kórházi ágyon Ariadné mellé térdel, Ariadné az ölébe kuporodik, a komédiások áhítattal nézik őket, erős fény irányul a fordított pietára.
Míg a prológ a versenyt is szolgálta, maga az opera már egyáltalán nem. Nem helyezte előtérbe a versenyzőket. Az operaversenyben egyébként nálam mind a Bacchust éneklő francia Patrick Bladek, mind a komponista szerepében Ariana Chris biztos továbbjutó. Az opera stílusváltozásait is jól érzik, érzékeltetik, szerepformálásuk erőteljes. Rácz Rita betegsége miatt nem lépett fel. Zerbinettát – a nem koloratúr szerepekre termett – Aleksandra Buczek énekelte helyette. Kiválóan, mély átéléssel.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Mezzo Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.