Ladányi Andrea Társulata: gasztroBaLett / 4. Bárka Fesztivál
2009.11.09.

Ladányi Andrea legújabb bemutatója gasztroBaLettet ígér a Bárka Fesztivál nyitóelőadásaként. Ebből a gasztro – mint azt Seress Zoltán igazgatótól felvezetésként megtudtuk –, a székeink alá helyezett műanyag fast food-dobozokban rejlik. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

És valóban, az előadás egészen más érzékszerveinkre ható „csatával” indul a Bárka - Ladányi Andrea szavaival - szélesvásznúra berendezett Vívótermében. A nézőtér a terem hosszanti oldalán található, a játéktér többféleképpen osztott: vertikálisan a feketére festett, később vetítési felületként is szolgáló fal, az előtte húzódó piros emelvény és a földszint különül el, amelyet egy dobfelszerelés és a hozzá tartozó eszközök tovább tagolnak; horizontálisan a felezőtengely a középpont, ahol a dobok mögött a szinte végig háttal ülő Borlai Gergő helyezkedik el, szemben az Orczy-kertre nyíló duplaszárnyú ajtóval; a tengely hozzánk közelebb eső részén ezüstösen csillogó dobos fémszerkezeteket látunk, a kétoldalt szimmetrikusan elrendezett terekben négy-négy piros széket, magasra emelt dob-cintányérokat és néhány kelléket (fehér parókákat, kardokat, sárga motorosfűrészt).

Designfotó
Designfotó (Forrás: PORT.hu)

Az estet kemény felütésű dobszóló lendíti mozgásba: digital hardcore típusú elektropunk zene dübörög, a műsorfüzet alapján feltehetőleg a Cobra Killer duótól, amire Borlai élőben dobol. Az emelvényen előtte álló Ladányi-Vida Gábor kettős erre kezd táncolni. Megjelenésükben a klasszikus és a keleties hatás keveredik: a ruhák formái (Ladányin fekete balett-dressz, Vidán fekete, hajtogatott japános harci szoknya – stylist: Lakatos Márk), a testeket láttatni engedő kivágások, a férfi arcára, szemére festett fekete csíkok és a felemás cipők (Ladányin balettcipő és tűsarkú, fehér zoknival, Vidán gombos lakkcipő és férficipő) furcsa összhangot képeznek, és előrevetítik az előadás kettős irányultságát. A páston álló két figura olyan hatást kelt, mintha zenére beinduló bábok lennének, akik 3D-s playstation-reality szereplőkként két videojáték között, félig átöltözött állapotban indíttattak volna újra. Táncuk szaggatott, harcias elemekből építkező, repetitív mozgás, amelynek végére mintegy közös megegyezéssel elhagyják a „biztonsági sávot”, s birtokba veszik a földszint terepét. Ezzel párhuzamosan Borlai abbahagyja a zenélést, egy ideig a levegőt üti, majd miután a táncosok széthordják a felszerelését – kipakolják a színtér elejére, protézisként a testükre próbálgatják –, nem játszik többet, s ettől kezdve minden zenét felvételről hallunk. (Arra vonatkozóan, hogy a lejátszást ő irányítja-e a mellette levő laptopról, illetve, hogy mi a konzolok asszociációját behozó számítógép valódi funkciója, az előadásból nem kapunk egyértelmű választ.)

Jelenet az előadásból
Ladányi Andrea

Közben további szereplők kerülnek be a játékba. Az alulvilágott fényviszonyok és a szélesvásznúságból adódó nehézségek közepette a befogadó nincs könnyű helyzetben: többnyire csupán az előttünk lévő térrészt látjuk jól, a távolabbi események sötétben és takarásban zajlanak. A lemaradottság elleni küzdelemben a történéseknek sokszor csak a részletét, végeredményét látjuk. Egy férfi (Kaltenecker Zsolt) már bent ül az egyik széken, a lányok pedig (Kovács Martina és Fejes Kitty) térd-és könyökvédős piros spider-woman ruhában, fekete parókában és csíkokkal az arcukon a Vida alakította figura segítőiként készítik elő a harci kedvet és a játék terét. Ennek részeként a szereplők úgy járnak-kelnek a színpadi elemek között, mintha labirintusok útvesztőiben várnák az akciót indító parancsot. Miután az egyik „manga”-lány utasítására elővettük gasztro-dobozainkat a székek alól, s elfogyaszthattuk belőle az energiát adó banáncsokit, Ladányi átöltözésével elindul a játék, az előadás egyik legjobban működő és kódolható jelenete: virtuális diszkóban vagyunk, főszereplőnk a fehér ruhás nő, akinek mindenféle rossz alakkal és erőkkel kell megküzdenie a túlélésért. A táncosok mozgása pontosan kidolgozott, és nemcsak a videojátékok jellegzetes szaggatottságát, a programozott mozgás időbeli elcsúszások miatti nehézkességét képezi le, hanem szinkronban van a falra vetített animált képpel is (video: Keserű Zsolt). A virtuális közeg és figurái egy filmet alkotnak az élőkkel, akik azonban a motorfűrészes brutális történet végére kihullanak a játékból.

Klasszikus zenére élednek újjá a testek, és egy másik játék veszi kezdetét: minden szereplő fehér Haydn-parókát ölt, előrehozzák a teljes dobfelszerelést, amire rákerül a zeneszerző fejét mintázó szobor (egyrészt a történelmi tényekre alapuló anekdotát asszociálva a Haydn holtteste mellől hiányzó, majd később megkerült koponyáról, másrészt a Bárka decemberi bemutatóját idézve, amelyhez Esterházy Péter ír drámát, Harminchárom változat Haydn-koponyára címmel). Az osztrák Haydn által a Habsburgok felkérésére írt, s a náci időkben hivatalossá lett német himnusz alatt az előadás másik jelentéses epizódját látjuk: a szereplők üdvözlésre tartott kézzel esnek el, majd kelnek fel, amíg a zene szól. Absztrakt táncuk az emberi élet mindenkori történelmi (számítógépes) játékoknak való kiszolgáltatottságát fogalmazza érzéki képbe, átitatva a digitalizált világ és szerepjátékaink feletti iróniával. Örökélet kód ugyanis csak a (virtuális) fikcióban létezik, a test múlandósága örök.

Vida
Vida Gábor, Ladányi Andrea, Borlai Gergő. Fotó: Garamvári Gábor (Forrás: Bárka Színház)

S hogy mit tehet ez ellen az élő táncszínház-művészet? A nézői emlékezetbe balzsamozza a test képét, mint ahogyan az a gasztroBaLett zárlatában is történik: Vida olajjal locsolja tele a pástot, amelyben a fehérneműre vetkőzött Ladányi Kaltenecker improvizációs, kortársian éteri orgonajátékára végigküzdi magát. Izmok és akarat fizikalitásnak kiszolgáltatott küzdelmét látjuk, az esendőséget, és miközben tudjuk, hogy az út végén várakozó férfi nem fogja meggyújtani a születést a halállal összekötő „biztonsági sávot”, a táncosnő olajban aranyló testét utolsó képként visszük magunkkal.

A fő irányaiban igen, részleteiben, átkötéseiben és főleg a második felében kevésbé kidolgozott előadás végén zavartan szorongatjuk a műanyag dobozainkat. A csokit rég megettük, a dobozt otthagynánk. Egyetlen tárggyal nem tudunk mit kezdeni: a hangszerekkel dekorált, klasszicizáló papírszalvétával. Poén, jel, irónia, mint a Haydn-paróka? Elteszem, otthon kidobom.


Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 4. Bárka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Kutszegi Csaba: Érzékek vacsoracsatája 
Tóth Ágnes Veronika: Paróka, fűrész, csoki 
Kelemen Orsolya: Se vacsora, se Haydn

Cím:  Gasztrobalett,  Rendezés, látvány:  Ladányi Andrea,  Zene:  Borlai Gergő,  Joseph Haydn,  Kaltenecker Zsolt,  Mats Öberg,  Stylist:  Lakatos Márk,  Video:  Keserű Zsolt,  Fény:  Payer Ferenc,  Közreműködők, szereplők:  Borlai Gergő,  Ladányi Andrea,  Vida Gábor,  Kaltenecker Zsolt,  Fejes Kitty,  Kovács Martina
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás megvalósítására (2009)
További támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Oktatási és Kulturális Minisztérium
Az előadás forgalmazására (2009)