 László Fülöp: Egy müncheni sörözőben, 1892 |
Tegyünk úgy, mint László Fülöp 1892-es festményén az idősebb, jól öltözött hölgy, aki a müncheni Hofbräuhausban söröző vendégeket szemléli figyelmesen a lornyonján keresztül; vizsgáljuk meg mi is, mi igaz az akadémizmust és a historizmust övező sztereotípiákból.
A Magyar Nemzeti Galériában megrendezett, Magyar művészek Münchenben 1850–1914 alcímet viselő és a régi Ludwig Múzeum két szintjét megtöltő kiállítás arra vállalkozik, hogy a korabeli magyar képzőművészeti törekvéseket visszahelyezze önnön kontextusukba, s bemutassa, miként befolyásolta a bajor főváros 1890-ig vezető szerepet játszó művészeti élete nemzeti festészetünk történetét. Hogy az akkoriban is unikumnak, hihetetlenül modernnek számító művek mellett (mint például Szinyei Merse Pál 1873-as Majálisa) igenis születtek fontos munkák, s hogy München nélkül nem is érthetjük meg a század művészetét.
 Balló Ede: Morelli Gusztáv arcképe, 1897 |
Csupán az 1820-as években vált nemzeti programmá a magyar művészet megteremtése, de művészeti oktatás híján még évtizedekig minden művészpalánta a müncheni akadémia vagy más, helyi szabadiskola képzéseit látogatta. Itt sajátították el a képzőművészeti alapokat, a technikát, a festészeti nyelvet, s a forráshiányos (vagy alig létező) magyar művészeti piac helyett az itteni tárlatokon mérettették meg műveiket. Wágner Sándor, Liezen-Mayer Sándor és Benczúr Gyula maga is oktatott az akadémián, Hollósy Simon felvételire felkészítő iskolát vezetett, sokan végleg le is telepedtek a városban, de innen indult a nagybányaiak számos képviselője is.
A kiállítás az akadémiai tanulmányok bemutatásával indul: antik minták másolása, akt- és fejtanulmányok, természettan, naturalista rajz, illusztrációk. Láthatunk karikatúrát Kernstocktól a szélsebesen dolgozó, rettentő sok ecsettel hadonászó Hollósyról, és több fiatalkori önarcképet: a harmincas éveiben járó Benczúr megfontoltan bohém, Liezen-Mayer fess, Böhm Pál akár egy vidéki nemes stüszivadász-kalapban, az ifjú Gyárfás Jenő, a későbbi Tetemrehívás megalkotója itt még szemlátomást nyomorog, Boruth Andor pedig lázas beteg. Inkább emberi szerepek, mint mély lélektani vallomások (például Baditz Gyula tipikus humán értelmiséginek tűnik, pedig valójában földesúr volt). A grafikai szekciót az előtérben elhelyezett plasztikák egészítik ki – ez annál is különösebb, mert a szobrászoknak nem volt szorosabb müncheni közösségük, s a kiállított művek többsége is már 1890 után keletkezett. (Bár kétségtelen, hogy a legkorábbi mű, Izsó Miklós magyaros népi „életképe”, a Búsuló juhász Münchenben készült.)
 Ferenczy Károly: Fatörzsön ülő férfi, 1895 |
A tárlat koronája a szinte teljes egészében befogadó-baráttá változtatott első szint – megszüntették a minden művet agyoncsapó, nyomasztó vörösmárvány egyeduralmát –, ahol kisebb tematikus csoportokra bontva és a stiláris változásokat is követve mutatják be a lesajnált „akadémista” festészet sokszínűségét. Sokarcú is, hiszen a három hullámban Münchenbe érkező művészek között szinte minden fontos alkotó megtalálható (Székely Bertalantól Mednyánszkyig, Csók Istvántól Deák Ébner Lajosig, Fényes Adolftól Ferenczy Károlyig, Mészöly Gézától Iványi Grünwaldig, Munkácsytól Rippl-Rónai Józsefig), nem beszélve a mára már ismeretlenül csengő nevek hosszú lajstromáról. A gazdag merítést a kurátorok tovább szélesítették korabeli, Münchenben iskolázódott és nem magyar művészekkel, és egy-egy nagyobb hatású mester (Wilheilm Leibl, Wilheilm von Kaulbach, Fritz von Uhde) munkáival.
A hatalmas anyagot jól tagolják a cseppet sem tolakodó információk és a váratlan meglepetések. Ki gondolta volna, hogy Benczúr is készített divatos zsánert pityókás szerzetesekről vagy (akár Szinyei Merse is) rokokó jelmezben parádézó alakokról, vagy hogy az orientalizáló életképek a korban oly kedveltek voltak? Ki tudja ma már, hogyan is nézett ki egy korabeli szalonkiállítás, ahol a maitól eltérő módon a festmények a teljes falat elborítva, egymás fölött-mellett tömörültek a falakon?
 Liezen-Mayer Sándor: Mária királynő és anyja, Erzsébet Nagy Lajos sírjánál, 1864 (Forrás: mng.hu) |
A kiállított művek sora a legmagasabb rendűnek tekintett történeti festményekkel kezdődik. Itt látható például a Bartók Béla szerint legszebb magyar történelmi festmény, az Izabella királyné búcsúja Erdélytől (Wágner Sándor, 1863), vagy Liezen-Mayer naturalista pontossággal kivitelezett, fenséges csoportjelenete (Mária királynő és anyja, Erzsébet Nagy Lajos sírjánál, 1864). Míg az 1848-as szabadságharc bukása után a történeti festmények tragikus hősei a nemzeti szenvedéstörténetre utaltak, a kiegyezést követően fokozatosan a dicsőséges magyar múlt került előtérbe (ezt példázza a Benczúrtól kiállított Vajk megkeresztelése-sorozat: a korai változatot a megrendelők még túl ellenzékinek találták). A néző ezután a tájképfestészet részlegébe kerül (a későbbi jernyei remete, Szinyei külön termet kapott), majd a romantikából a realista stílusba átlépő zsánerképekkel találkozik. A halál, gyász, kiszolgáltatottság, végső búcsú komor témáit „feldolgozó”, belső térben „játszódó” festményeket vidámabb kocsmai, majd pedánsan megfestett, szolid kávéházi jelenetek követik (Halmi Artúr: Vizsga után, 1890), melyeket mintegy „megkoronáz” Margitay Tihamér giccsbe hajló gáláns és anekdotikus festményeinek sora (Féltékenység, 1892 és A kikosarazott kérő, 1890). Ha elsőre logikusnak tűnik is, hogy a műveket elsősorban valamiféle tematikai szál kapcsolja össze, néhol ez kissé erőltetettnek hat (káposztás kép káposztásat követ, krumplira a kukorica felel), de feledteti ezt, hogy sok jelentős munkával szerepel Ferenczy Károly és Csók István. Ez utóbbitól származik egyébként a vallásos témájú részleg legszebb képe (Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, 1890). A tárlat a stíluspluralizmus, a sokszínűség bemutatása mellett kitekintést ad a nagybányai festészet előzményeire, illetve a naturalizmus, a szimbolizmus és a szecesszió lecsapódására is, s ezt árnyalja tovább az igényes, több fontos tanulmányt is tartalmazó – bár főként az adattári részben apróbb hibákkal is megterhelt – katalógus.
Lehet, hogy a posztmodern egyengette az utat, de az is lehet, hogy a kilencvenes évek közepétől megerősödő figuratív festészet; mindenesetre a kiállított művek sem porosnak, sem avíttnak nem tűnnek. Sajátos közép-európai munkák, amelyek miatt egy cseppet sem kell szégyenkeznünk. Lornyonon át nézve élni és lélegezni kezdenek. Igazi időutazás: feltámad a múlt.
A kiállítás 2010. január 10-ig tekinthető meg.