Euripidésszel indul, Aiszkhülosszal folytatódik, Szophoklész Antigonéjával zárul a játék. S legfőképp kiegészül Szálinger Balázs költői képzeletének teremtvényeivel, egy mai nyárspolgári család figuráival, akik kommentárjaikban antik kórusként szövik tovább a mesét a végzet családokat szétdúló, korokon, nemzeteken átgázoló hatalmáról. A szerencsétlen sorsú Théba városa: jelenkorunk fertője. 

Marjai Virág és Bálint András

„Büdös, ha ünnepel, büdös, ha gyászol, / Micsoda taknyosok földje és micsoda / Közröhej, játszótér, kísérleti terep, / Ha tehetsége van, elüldözi…” A veretes beszédben semmi pátosz, sőt.  A rímtelen sorok lüktetése sem hajlítja messze a kortársi beszélt nyelvtől a dráma szövegét. Ellenben a szerző jótékonyan tartózkodik mindennemű szlengtől, divatmajmoló trágárságtól. Mértékkel bánik az antikizáló textussal: időmértékkel. S óvakodik a jelenig nyújtózó eseményszálak és aktualizáló interpretációk édes szirénhangjaitól. Bár a darabbeli lakótelepi család, amelynek sivár nappalijába brutálisan benyomulnak az ókori hősök a maguk végzet diktálta tragédiáival, kétségkívül napjaink szülötte, a durván mintázott és egybedolgozott anyag kortalan drámai szőttes, amelyen legfeljebb átszüremlik a jelen visszfénye. A masszív sorstragédiák, piti félelmek, elvakult hatalmi praktikák mögött: egy züllött kor mocsara. Szálinger Balázs hibátlan dramaturgiai érzékkel komponált műve jóval több, mint antik szerzők nyomán készült ügyes kompiláció: drámai és költői erőben is bővelkedő öntörvényű munka. A kérdés már csak az, mennyire bizonyul működőképes színpadi matériának az Oidipusz gyermekei?

Csomós Mari. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

A legelső értelmezésbeli–játéktechnikai csapda, amin nehezen lendül túl az előadás, úgy vélem, maga a stilizáció szintje. A drámaszöveg retorikai szélsőségeket, indulatokat mellőző antik vonulata, s a beszélt nyelv laza közvetlenségét formázó, valójában a hétköznapiságot is kerülő kimért tónusa alaposan feladja a leckét rendezőnek s játékosoknak. Szálinger költői nyelvén a tragikum némiképp lefokozottan, s a primer közvetlenség síkja pedig valamelyest „elemelten” szólal meg. E sajátos beszédmódot, stílust követelné meg a legelső perctől kezdve a játék. S hozzá még az epikus történetmondás felfokozott drámaiságát, hiszen itt a tragédiák megtörténtét többnyire elmesélik a szereplők, s a kollíziók is gyakran epikus formában, a szöveg szintjén zajlanak. Mikor megjelenik a színpadon Csomós Mari piros kosztümös Iokasztéként, és a higgadt elbeszélő látszólag érzelemmentes regiszterén, mégis roppant drámai erővel, telítetten és szuggesztíven mondani kezdi a Labdakidák megrendítő családtörténetét, személyiségének tekintélyt parancsolóan súlyos, mégis visszafogott jelenléte egyszerre közvetíti az átélt rettenetet, a megélt tragédiákon való átlépés, felülemelkedés gyötrelmét, s a végzetes sors tudomásulvételét. Ilyen intenzív és reflektált szerepértelmezés-alakformálás azonban csak ritkán jön létre az előadásban. Csomós királynőjének rezzenetlen arcán fegyelem, egykedvűség és végtelen fájdalom. Az elviselhetetlenbe való beletörődés hideg közönye és a gyermekeiért rettegő anya elfojtott félelme. Egy asszonyé, túl jón és rosszon. Ezernyi szín, árnyalat, érzelem a szenvtelenség jeges páncélzata mögött.

Gyabronka József

Valló Péter rendezésében különnemű színjátszói minőségeknek, eltérő szerepfelfogásoknak és játékmódoknak kellene egységes egésszé szervesülniük. Amikor bejön a színre Gyabronka József laza hírnöke sisakos-hátizsákos biciklis futárként a legfrissebb híreket újságolva, vagy Kovács Krisztián elszántan céltudatos Haimónja fekete-fehér motoros műbőrszerkóban, kezében fehér bukósisakot lóbálva, hogy meggyőzze Kreónt az igazáról, a nézőtéren helyet foglalók jelentős része láthatólag a figura hangsúlyozottan mai utcai öltözékével van elfoglalva (némi derültség is támad). A látvány szinte „felülírja” a szereplők jelenlétét: a némiképp didaktikus rekvizitumok fölébe nőnek a dramaturgiai funkciónak. S bár Benedek Mari jól hordható jelmezei hibátlanul jelenítik meg korunk alakjainak viseletmódját, a figurák direkten kortársivá tett megjelenése némi értelmezésbeli bizonytalanságot is mutat. Ahogy mindannyian lassan imbolyognak keresztül-kasul a zsúfolt, apró színpadon magasított talpú – koturnusnak elgondolt – lábbelikben, az egyszerre jelentené a (Karsai György „filológiai megjegyzéseiben” már utalt rá: tévesen) megidézett antik görög tradíció s a legmaibb jelen szimultán szimbiózisát a játékban. (A fiatalok nyelve „holdjárónak”, „csótányroppantónak” is becézte az egykor divatozó lábravalókat.) S akkor még nem beszéltünk a színre ültetett és fejük fölött zöldes fényű lufikkal megjelölt holtak aurájának vagy az elszántan mobilozó és esemesező Eteoklész (Adorjáni Bálint) közhely-pótcselekvéssé degradált túlmozgásának „jelentéstanáról”.

Gazsó György, Martin Márta, Menczel Andrea

Valló s a díszletet tervező Bagossy Levente a színpad közepén szélesen elnyúló ülőgarnitúrára ültette az antik kart megtestesítő család tagjait. Kommentálnak, trécselnek, szomszédot fogadnak, tévét néznek; a magasra függesztett képernyőről időnként a nyakkendős hivatalnokként szónokló Kreón (Szervét Tibor) demagóg politikusi dörgedelmei szólnak az alattvalókhoz. Gazsó György családfője viseltes göncökben terpeszkedő panellakó, komótosan alkoholizál, s lehetőleg hamar lerázná a betolakodókat. Aztán egyszer előrejön a színpad széléig, s kéri az isteneket, ha még van gyomruk hozzá, hordassák el az itt lakókkal a világ szemetét. Martin Márta felesége rezignált és sokat tapasztalt asszony, ha kell, gyorssegélyt nyújt lestrapált királynőknek, ha kell, szentenciaként foglalja össze a történéseket. Szervét Tibor Kreón szerepében nemcsak a rigorózus zsarnokot játssza el szarkasztikus, finom iróniával, hanem a korokon és rezsimeken átnyúló, szívósan tovább élő mentalitást is: a bigott, macsó funkciét, aki lehetőleg mindig és mindenkivel szemben szeret atyáskodva basáskodni, hiszen csak így érzi öröknek és isteni eredetűnek hatalmát. A jóslat elhangzása után sem akar magába szállni, mert a látszat megőrzése fontosabb számára bármilyen életveszélynél. Keres Emil agg Theiresziásza hajlíthatatlan hitű bölcs és szikár eszme-hős, Szombathy Gyula szomszédja kedélyesen familiáris lakótárs és elsompolygó, beijedt hírnök. Bálint András vakon botorkáló, megtört Oidipusza igazi drámát él át: a feleslegessé lett ember önpusztító szenvedélyének tragikumát és tragikomikumát mutatja fel erőteljes, groteszk

Csomós Mari és Petrik Andrea. Fotó: Martincsák István (Forrás: PORT.hu)

színekkel. Antigoné karcos öntörvényűségéből és dacos magányából Petrik Andrea formál rusztikus nőalakot, Marjai Virág Iszménéje empatikus, de kemény is tud lenni. Az előadás szervi hibája, hogy a kórusként funkcionáló család tagjai, ha épp nincs „jelenésük”, jórészt mozdulatlan rezonőrként követik a drámai eseményeket, statikussá téve némely epizódokat. Rendre ritmusproblémák is adódnak, bár a második rész összjátéka intenzívebbnek bizonyul. Az értelmezésbeli bizonytalanságok, tévesztett hangsúlyok, a színészi játék olykori egyenetlenségei sem kérdőjelezhetik meg azonban a vállalkozás léptékét: egy formátumos mű színre segítését.

Vö. Stuber Andrea: Görögni, magyarni 
Urbán Balázs: Kiszorítva 
Karsai György: Két filológiai megjegyzés 
Tarján Tamás: A görögök már a nappaliban vannak 
Éles Gergely: Koturnuszban, de minek? 
Turi Tímea: A jövő idő merénylete 
Vári György: "Keresd látók helyett a vakokat" 
Koltai Tamás: Szoba üresen 
Deres Kornélia: Három görögből egy magyar