Stohl András és Murányi Tünde

Miközben Almási-Tóth András rendezését, a rétestésztaként két és fél órányira nyúló, meglehetősen örömtelen Berzsián és Didekit nézem, végig az a kellemetlen érzésem van, hogy a Lázár Ervin által kitalált zseniális mese ebben a színpadi adaptációban egyszerűen elszegényedett. Elsősorban nyelvileg, hiszen Lázár Ervin nyelvi humorának, könnyed szinonimahalmozásainak, káprázatos szókincsének, játékos, szemtelen, derűs hasonlatainak, csípős párbeszédeinek mindenestül nyoma vész: mintha Perczel Enikő dramaturg érzéketlenül legyalulta volna az eredeti szöveg minden báját. Ráadásul Balla Margit beékelt dalszövegei sem szerencsések, az eredeti, „Szerelem, szerelem”, a „propagátor propagál” és a „Berzsián, Börzsián” versikék ugyanis egyszerűen lemosnak minden vendégtextust.

Alapvetően az a néző benyomása, mintha egy gazdag, többértelmű, játékos és rendkívül könnyed nyelvi közegből zsuppoltak volna ki minket egy jóval sivárabba, unalmasabba, és senki ne mondja, hogy mindez az „érthetőség”, a „gyerekek” érdekében történt. Mégsem akarok mindent a dramaturg nyakába sózni, ha ugyanis eleve „rajzfilmszínház” vagy „zenés képregénycirkusz” definícióval készül egy darab, az már jelzi, hogy a rendező segítője feltehetően igencsak kötött pályán mozoghatott.    
  

Jelenetkép

Viszont tetszetős Balla Margit – a színpadteret függőlegesen felszeletelő – díszlete, mely élénk színekben ragyogó Mondrian-festményeket idéz, és föl-le mozgó színes paravánokkal jelöli ki az aktuálisan zajló színpadi történések helyét, némi árnyjátékkal is gazdagítva a látványt. Kár, hogy a magasba vetített, képregényes szövegbuborékok kifejezetten idegesítőek és feleslegesek (ráadásul a gyerekközönség jó része nem is tud még olvasni), nyilván mindez a képregénycirkusz ötlete miatt lett ránksózva. A színpadi mozgásért felelős Barta Dóra és Újvári Milán feltehetően egy nyüzsgő cirkuszi gyülekezetet képzeltek el a színpadon, de koncepciójuk sajnos csupán villanásnyi pillanatokra valósulhatott meg.   

Szarvas József

A karakterekkel komoly problémák vannak, egyrészt az eredeti jellemükből, személyiségükből semmi nem marad, másrészt alaposan aktualizálva vannak, ami nem feltétlenül válik a javukra. Aggszakáll, Főszakáll és Alszakáll – a városi tanács lengő szakállú bürokratái – tetoválásra emlékeztető pólóban, álszakállal és műanyag kalasnyikovval felszerelt ifjoncok képében bukkannak fel a színpadon. Láttukra van egy kis déjà vu-m, a HOPPart-nál erre már volt példa e falak között: talán, ha Nemzeti és gyerekelőadás, akkor az fix, hogy több mint két óra, és közben majd lőnek is? Lehet, hogy ez a standard?

A megkettőzött Áttentő Redáz (Fehér Tibor, árnyéka Major László) kissé súlytalan, hiába hord Darth Vader-jelmezt, Ribizli (Mátyássy Bence) meg egyszerűen egy infantilis, csaholó ufó lett, nem kis részben ezüstszínű szkafanderének köszönhetően, mely Földi Andrea legkevésbé szerencsés jelmeze. A női karakterek szintén deformálódtak útközben: nem különösebben vidít fel például, hogy Dideki izgága Lolitának öltözve, zöld combfixben, bokorugró szoknyácskában csapja le a nyakkendős kékharisnya-paródia Zsebenci Klopédia kezéről Berzsiánt. A direkt leosztással a női karakterek nem járnak túl jól, pedig eredetileg rendesen meg vannak írva mindketten, Lázár Ervinnél még bűbájos, szellemes, eredeti csajok, ebben a rendezésben meg csupán unalmas, két lábon járó sztereotípiák, egy trampli vérbölcsész meg egy dörzsölt cicamica, de arról, hogy egydimenzióssá fonnyadt a karakterük, alapvetően sem Murányi Tünde (Klopédia), sem Tompos Kátya (Dideki) nem tehet.

Tompos Kátya és Mátyássy Bence. Fotó: Puskel Péter (Forrás: PORT.hu)

Violin (Blaskó Péter) talán még rosszabbul járt, az általa alakított figura szintén a nagy, mindent átfogó redukálási-sztereotipizálási hadműveletnek esett áldozatul: eredetije összetett személyiség, itt viszont csupán egy melodramatikus zenebohócot látunk. Stohl András mint Berzsián viszont elég jól megúszta, az ő alakítása vállalható: megmaradhatott hirtelenharagú, pirospozsgás, dagadó izmú, önironikus, búskomor anti-költőnek. Szőrénszőr Tejbajszán (Szarvas József) is egészen eredeti  a maga titkos, mongol hercegi származásával, melyre a darabban még dalocska is íródik, Vinkóci Lőrénc (Földi Ádám) elegáns és stílusos, mint egy társastánc-bajnok, Sróf mester (Újvári Zoltán) figuráját viszont megint annyira megnyesegették, hogy csak egy lelkes szaki marad az igazság megrögzött bajnokából. A legfőbb baj tehát az, hogy Lázár Ervin szeretettel és sok-sok emberismerettel megformált, komplex és különc szereplőiből többnyire csak vázlatos skiccek maradnak, unalmas, legömbölyített, papírmasé figurák. 
 

Alig néhány jó pillanat ragad csak meg a nehezen végigküzdött előadásból: a költőt bátorító stréber szavalókórus, a Berzsián átkaitól lerobbant, tolókocsis, begipszelt gyülekezet, de például kifejezetten kínos a David Copperfield megoldásaira hajazó repülő kutya, az önnön szakállukat rém lassan felgyújtó hármak ügyetlenkedése, vagy éppen az édeskés romantikába fullasztott finálé. 

Pedig van ebben az előadásban munka bőven: a verejték, a küzdelem érződik is. De könyörgök, miért éneklik (!) azt a végén, hogy a szerelem mindent legyőz? Ez egyáltalán nem népmese, melyben boldogan élnek a hősök, míg meg nem halnak.