Látszólag semmi, valójában nagyon is sok: az eleve testre és testről íródott szövegek Gergye Krisztián „új fordításában” találkoznak önmagukkal. Megint Balassa Pétert kell idéznem, aki forradalmian ódon daraboknak nevezte Nádas Péter három évtizede írt, önálló, egymással mégis mélyen összefüggő opuszokból álló trilógiáját. Korszerűtlen korszerűségük gyanakvásra ad okot, s valóban: nem agyonjátszott darabokról beszélünk – a magyar színház ritkán veselkedik a drámaíró Nádasnak, s akkor sem sok eredménnyel (e sorozatból most elég a legutóbbi próbálkozásra, Ilan Eldad Budapesti Kamaraszínházban elkövetett tévedésére utalnunk). A Takarítás, a Találkozás és a Temetés nem akármilyen próbára teszi a színrevivőt, ennek igazolásához meg elég Nádasnak a Takarítás 1980-as győri ősbemutatójáról írott, Egy próbanapló utolsó lapjai című döbbenetes szövegét olvasni.

 

Varjú Olga és Pásztor Tibor

Nádas drámái alapszövegek: kíméletlen, de nem hideg pontosságuk, lírai erejük, kérlelhetetlen lényeglátásuk és a bennük megfogalmazott problémák időtlensége miatt kivételes, nagy, nyitott művek. Nincs megoldásuk, nincs „kijáratuk”: kérdeznek, de nemigen állítanak; sejtetnek, de sosem nyilatkoztatnak ki; felkavarnak, de nem nyugtatnak (és nem nyugszanak) meg. És mégis (vagy épp ezért?): bár kizárólag lehetőségekben, variációkban gondolkodnak, színpadra kerülve azonnal gőgösen vetik le magukról mindazt, ami hamis. Nádas színpadi laboratóriumában emberi viszonyokat modellez, hipotéziseket próbálgat, más-más kombinációban lát és láttat hasonló helyzeteket (a Helyzetet), időt hagyva nézőnek, színésznek arra, hogy megmártózzon az eltérő változatokban. És alapszövegek ezek más értelemben is: ajánlatok, kihívások a mindenkori rendező felé, akinek ahhoz, hogy megszólaltassa a darabok harmóniáit, kivételes alázattal és nem köznapi érzékenységgel kell rendelkeznie.

Szabó Gábor és Varga Anikó. Fotó: Garamvári Gábor (Forrás: barka.hu)

Mindezek miatt is különösen merésznek, ha úgy tetszik, provokatívnak tűnhetett többek szemében a kortárs táncos Gergye Krisztián vállalása, aki az Őszi Fesztivál keretében mutatott be a három darabból kettőt: a Találkozást a Bárka Színház stúdiójában, a Temetést a MU Színházban láttuk. A színlap szerint azonban a harmadik darab, a Takarítás is folyton megidéződik: a tematikus-gondolati kapcsolódások mellett a Találkozás tulajdonképpeni kezdése előtt az asszisztens Hajós Eszter szedi össze kapkodva a közreműködő zenészek kottaállványairól a Takarítás szövegkönyvét, de például a Gergye tervezte tér struktúrája, szimbolikája, a színpadot a nézőtértől a játék elején mindkét estén elválasztó hatalmas fehér függöny is egyértelműen idézetként érthető.

A két előadásban – legalábbis szerkezetében – megegyező tér végsőkig letisztult: a helyszín magában hordozza a szükséges és kívánatos szakralitást és spiritualitást. Színpadnyi széles, tágas és mély, vakítóan fehér dobozban zajlik a kísérlet az emberi szíven. Egyszerre elvont és jelképes, s – a Találkozásban – a beléhelyezett kisszámú tárgy révén nagyon is konkrét tér (ami a Temetésre végleg kiürül). Hátul három keskeny ajtónyílás: a fehér műanyag padló innen ferdén halad lefelé, a rivalda előtt megtörik, egyenesre vált. A színpad és a nézőtér között a Találkozásban jut hely a zenészeknek, a Temetésnél a színészeknek. Ez a senkiföldje is a színpad része egyébként, ráadásul a színjáték „játék” volta, a tény, hogy „csak” színházban vagyunk, többször hangsúlyozódik: a zenészek civil bevonulása a Találkozás elején, vagy a szereplők takarásból kihallatszó félhangos suttogása, nevetgélése a Temetést megelőzően, s mindkét előadás in medias res kezdése ezt húzza alá.

Jelenetek a Temetésből. Virág Melinda és Gergye Krisztián

A két darab (Nádas meghatározása szerint comedia illetve tragedia perpetua) Gergye rendezői képzeletében a lehető legszorosabban összetartozik: a művek egymással és egymásról gondolkodnak. Rituális terápia részesei leszünk a nézőtéren: a Találkozásban a Fiatalember megszületése (azaz újjászületése, felnőtté válása, apjával és annak egykori szeretőjével való kései szembenézése, kettejük – illetve a Fiatalember és az ő apjához hasonlóan szintén csak szavakban megjelenő lány révén már négyük – titkos hatalmi-szerelmi-érzelmi viszonyának szükségszerű kimondási kísérlete) a tét. A Temetésben a férfi és nő közötti küzdelem szó szerint életre-halálra szól: a szavakba öntés (a megváltás) kísérlete itt összefonódik a színházcsinálás, az előadás bemutatásának kényszerével, ami az üres térbe vetett Színészt és Színésznőt sújtja (a darabban kódolt becketti clownerie-t Bocsárdi László bukaresti rendezése fejtette ki hatásosan nemrég).

Az előtérben: Varjú Olga, Pásztor Tibor, Spolarics Andrea, Dévai Balázs

Gergye legfontosabb értelmezői gesztusa nem válik fölös neologizmussá a Találkozáson: Mária és a Fiatalember alakja meglepő, mégis evidens módon háromszorozódik meg. Egymást keresgélő, körbetapogató monológjaik a három, másban erős színésznő (Spolarics Andrea, Varjú Olga és Varga Anikó) és a három, máshogyan alázatos színész (Dévai Balázs, Pásztor Tibor és Szabó Gábor) révén nagyszabású triptichon alappilléreivé növekednek. A játszók szerepe felcserélhető és felcserélendő: nem egyéniségük, hanem a köztük feszülő kapcsolati háló a lényeges. Háromszor ketten tépik és szaggatják, gyilkolják és nagyon próbálják szeretni itt egymást azért, hogy a Fiatalember létezése végre értelmet nyerjen, s hogy tudatosítsák bennünk, nézőkben: a szül(et)ésnél nincs nehezebb munka.

A hiánytalanul (!) elhangzó szöveg elemi egységekre bontása, s a széles térben egymás mellé helyezett párok közötti elosztása (dramaturg: Miklós Melánia) meggyőz az eljárás helyességéről. A párokról rögzített pengeéles felvételek szigorú rendben követik egymást, s a finom, de határozott tempóváltásokon egyértelműen a testekben gondolkodó koreográfus keze érezhető. Amiben persze segítségére van a megint nagyszerű Philipp György szerezte és két társával (Bartek Zsolt, Szakács Ildikó) közösen, élőben prezentált, a szakrális szférát célzó zene is: a Nádas szerzői utasításait alapvetően tiszteletben tartó Gergye akkor is az írót követi, amikor a szöveg mellett előadása másik alapjává a zenét teszi. Ami éppen emiatt nagyon távol áll a színpadi zene szokott funkcióitól: a hangzó anyag irányt szab és mélységet ad az elhangzó szövegnek, kiegészít és kommentál, magyaráz és megerősít.

Gergye Krisztián és Virág Melinda. Fotó: Garamvári Gábor (Forrás: Bárka Színház)

A Temetésben a már megteremtett struktúra továbbgondolja önmagát: a majdhogynem veszélyesen ferde platón két kortárs táncos (!), vagyishogy a Színész (Gergye Krisztián) és a Színésznő (Virág Melinda) egyensúlyoz és küszködik, előttük-alattuk a mélyben a Találkozás három párosa mikrofonok előtt ül. A két táncos mozdulatait hat színész „szinkronizálja” (és fordítva): fent a testek és mozdulatok, lent az emberi szavak és állatias hangok évődnek és perlekednek, küzdenek és üzekednek – az elsőbbségért, a születésért, a túlélésért, és most már persze a meghalásért is. Az egymásnak feszülő izmok és az egymást megmérő mondatok harca egyfelől végsőkig elszánt, másfelől teljességgel kilátástalan, ettől pedig aztán végtelenül mulatságos.

Megváltás itt azért nincs, mert nem lehetséges. A kimerült Színészt és Színésznőt végre elnyeli a koporsóvá változó színpad. Visszatérés nincs: ők ketten már nem jöhetnek ki meghajolni. 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Őszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

További kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 4. Bárka Fesztivál és a Kortárs Drámafesztivál 2009 olvashatják.

Vö. Molnár T. Judit: Ők ott sem voltak / Nádas Péter: Temetés 
Csáki Judit: "Testünkkel kísértünk" / Találkozás és Temetés 
Tóth Ágnes Veronika: Paradox siker / Temetés 
Sebők Borbála: Con amore / Találkozás és Temetés 
Boronkay Soma: Eltáncolt esték / Találkozás és Temetés 
valuska lászló: A kommunizmus megerőszakolja a szerelmet / Találkozás 
Kimlei Katalin: A hiány helye / Találkozás és Temetés