Bajtai András a nyolcvanas években született, az ezredforduló környékén színre lépett és az utóbbi években fontos irodalmi tényezővé vált fiatal költőgeneráció tagjai közül talán a legerősebben vizuális alkotó. Prózaversszerű, mániás monológokra emlékeztető szövegeiben a nyelvi zeneiség helyét a különös, nyugtalanító, helyenként groteszk és abszurd képek, szituációk egymás mellé helyezése, s az ebből kialakuló képi-zenei kompozíció váltja fel, mintha egy videoklip egymást követő snittjeit figyelnénk. Ez a sajátos képi világ a kortárs filmművészet nagy paragyárosainak (Lynch, Jeunet, Cronenberg, Kubrick, stb.) munkáiból éppolyan bőséggel merít, mint a valóságos, kis- és nagyvárosi élet szorongatóan álomszerű hétköznapjaiból; és szövegeiben olyan optikát alakít ki, melyen keresztül a leghorrorisztikusabb részletek is a nyomasztó mindennapok tartozékának tűnnek, ugyanakkor a legártatlanabb dolog is csöndes, kitartó rémületbe képes ringatni az elbeszélőt (és az olvasót).

Szerzőnk első kötete (Az átlátszó város, Parnasszus, 2006) lapjain építette fel látomásainak helyszínét, a semmilyen térképen meg nem jelölthető, átlátszó várost, ahol a lírai elbeszélő főként mint megfigyelő volt jelen: olyan voyeur-ként vagy tanúként, aki akarata ellenére arra ítéltetett, hogy lássa és följegyezze a városlakók és önmaga hétköznapi létezésének iszonyatát. Ez az álomszerű terepmunka az első könyv legvégén A félelem tart életben című opus magnumban csúcsosodott ki – melyet önállóan is kiemelkedő teljesítménynek tartok, Bajtainak pedig minden bizonnyal az egyik legnagyobb és legfontosabb verse –, ahol a felépített világba betörő vallomásos elemek egyszerre szakították szét a korábbi szövegekben jelenlévő groteszk könnyedséget, és nyitottak utat egy jóval mélyebb, személyesebb hangvétel felé: a második kötet pedig tulajdonképpen innen folytatódik.

Az első kötetben az elképzelt város terepasztalára vetített Idegenség ezúttal a beszélőhöz sokkal közelebb, valamiféle személyiséggel is rendelkező entitásként (vagy entitások sorozataként) manifesztálódik, mely ugyanakkor az elbeszélő saját, elválaszthatatlan részeként lepleződik le, mint egy Doppelgänger, vagy egy önállósodott szerv, sziámi ikertestvér: „A testemnek van egy árnyékos oldala. / A sötétben él, ragadós kezeivel állandóan tapogatózik. / A szülei nem tanították meg viselkedni, / ezért a radiátorhoz kötöztem, néha mégis napokra / eltűnik, és amikor visszajön, érzem a szagán, / hogy a dögkúton járt.” (12.o.) Ehhez az Én árnyékos oldalán megbújó Idegenhez a beszélőnek viszonyulnia kell, foglalkozni vele, alkalmasint gondot viselni rá vagy védekezni ellene, a kötet szövegei pedig voltaképpen e cseppet sem veszélytelen viszonyszituációk drámai-narratív kibontásai. Ez az Idegen azonban nem írható le egyszerűen mondjuk a freudi tudatalatti, vagy az uralhatatlan saját test fogalmaival, vagy akár azokkal a levetkőzhetetlen ösztönökkel, görcsökkel és félelmekkel, melyeket a családi élet traumáiból az ember akaratlanul is magával cipel egy életen át  – jóllehet mindezekhez fontos köze van.

De többek között úgy tűnik, a költészet, a szavak, a nyelv felé is rajta keresztül vezet az út – például: „Eleinte jóban voltunk. Én etettem, / ő diktált nekem. Egy jobb jelzőt vagy / hasonlatot kaptam tőle, ha vigyáztam rá.” (11.o.) -, pontosabban belőle árad ki: ami egyfelől lehetővé teszi a kommunikációt, másfelől azonban, a nyelvben való megmerítés által, ki is szolgáltatja az elbeszélőt valaminek, ami már jóval túlmutat rajta, s megintcsak a személyiség szétoldódásával fenyeget – lásd ugyanennek a versnek a zárlatát: „A verset akarja, és a nevet, ami a vers fölött van.” (11.o.) Ha az első kötet beszélőjének tehetetlen látáskényszere fölfogható volt a sorsként elviselt költői mesterség erős metaforájának, akkor itt ugyanezt a funkciót ezek a különös viszonyok töltik be az Énnel szimbiózisban élő Idegennel, aki, ahogy az egyik versben áll, „Végülis bárki lehet. A postás, aki megtanít / titokban horgonycsomót kötni, a virágárus, aki / az újságban az összes kérdőjelet felkiáltójelre / cseréli, vagy a délutáni alvás az óvodában, / takaró alatti csönd, anyám szilveszteri kocsonyája.” (25.o.) A továbbra is jelenlévő átlátszó város itt már inkább közegként, környezetként funkcionál, mely atmoszférikus adottságaival lehetővé teszi az efféle találkozásokat.

A kötet közepén lévő Név és szín című ciklus absztrakt, jóval elliptikusabb versei mintha épp ezt a vizuális hátteret próbálnák meg elemeire, színeire bontani. Ezek a nehezen felfejthető, időnként a régimódi szimbolizmus eszköztárával kokettáló versek markánsan elütnek az eddig ismert többi Bajtai-szövegtől, s nem is sikerül igazán szervesülniük a szerző eddig felépített világához. Ez az absztrakciós munka azonban nem funkció nélküli, hiszen a Bajtai-világ ezen szétszedett darabjai közül lép ki a kötet címszereplője, a Betűember, aki miközben fölszívja magába a könyv többi Doppelgängerének tulajdonságait, egyszerű szimbólumból valóságos mitológiai figurává teljesedik ki, aki sötét ragyogásával új megvilágításba helyezi, mintegy kitölti a versekből fölépülő Bajtai-univerzumot.

Magánmitológiájának következetes építésével egyébként Bajtai egy olyan vonulathoz kapcsolódik, mely egyre erősebben érezteti jelenlétét generációjának jónéhány más tagjánál is, elég ha itt Sopotnik Zoltán angyaloktól kísértett futóira, Pollágh Péter dédijére és rókáira, Deres Kornélia üvegházaira, Lanczkor Gábor új élettel megtöltött múzeumaira vagy Nemes Z. Márió horrorisztikus húsbalettjeire gondolunk. A szuverén költői világok ilyen kiépítése sok lehetőséget rejt magában, ugyanakkor nem veszélytelen terep, hiszen szüntelenül a magánmítosz (és az azt hordozó versnyelv) önismétlésének, mechanikussá válásának veszélye fenyegeti. Ezt a veszélyt Bajtai sikeresen kikerülte második kötetében, hiszen az új kötet olyan, immár jóval személyesebb területeket jár be ugyanazon a vidéken, melyeknek lehetőségeit az első könyv versei még épp csak fölvázolták – viszont e lehetőségek kimerítése után valószínű, hogy harmadik kötetében már új tájak felé kell majd néznie.

Addig viszont itt van nekünk a Betűember, egyenesen Az átlátszó város árnyékos oldaláról, telt színeivel, sötét tónusaival és emlékezetes képeivel, melyek immár nemcsak nagy fantáziáról, de megszenvedett tapasztalatokról és nem kevés pszichológiai éleslátásról tesznek tanúbizonyságot; s olvasásával talán a saját Doppelgängereinkkel is sikerül jobb viszonyba kerülni.

Vö. Ayhan Gökhan: Horrorfilm, dalban elbeszélve 
L. Varga Péter: "Szép embertelenség"