A GAZDA BEKERÍTI HÁZÁT

Dusa Gábor: MUlt / MU Színház

Dusa Gábor fotókiállítása meghitt és frusztráló élmény egyben: örülök a múltból hirtelen felidéződő, ismerős előadásoknak, miközben leesik, mennyi mindent nem láttam. Ja, és az is: ő hogy láthatott egyszerűen mindent? TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA.

Ágens

A MUlt címet viseli Dusa Gábor évadnyitó kiállítása a MU Színházban, mely egy fontos korszaknak, a Leszták Tibor nevével fémjelzett időszaknak is emléket állít. A fotósokra nem jó idők járnak mostanában, egyre kevesebb lap és intézmény engedheti meg magának a saját fotós kiváltságát, ráadásul a szakma soha nem látott mértékben „demokratizálódott” a digitális fotózás térnyerésével. Dusa Gábor régi vágású lovag a fotósok között, annak minden arisztokratizmusával, perfekcionizmusával, nagyvonalúságával, elvhűségével és makacsságával megáldva.   

Dusa Gábor egy 99 forintos, Etüd márkájú orosz géppel kezdett fotózni még gyerekként, majd számtalan műfajt kipróbálva – mint a sport-, a divat- vagy a riportfotózás – végül a kilencvenes évek elején kikötött a színházi- és táncfotózásnál. Rendkívül izgalmas, termékeny és forrongó korszak volt ez a hazai kortárs tánc világában, a nyolcvanas évek végén alakult legendás együttesek a Természetes Vészektől a TranzDanzon át az Artusig mind meghatározó korszakukat élték. Dusa Gábor a mai fontos táncos- és koreográfusegyéniségeket mind fotózta kezdő korukban Horváth Csabától Nagy Andreán, Bozsik Yvette-en és Gergye Krisztiánon át Kovács Gerzson Péterig. Ritka kiváltság egy-egy pályakép ívét követni – neki ez nap mint nap megadatik –, és ez a bensőséges, szeretetteljes szolidaritás vissza is köszön a fotóin.

Ivo Dimcsev

Pontosak, lényeglátóak a képei, amelyekből minden kiderül az adott előadóról: Dusa pontosan elkapta és archiválta Horváth Csaba veszett fájdalmát a Magentában, Nagy Andreát, aki álmatagon les ki hajzuhataga mögül, Fehér Ferenc játékos vadságát a Sirzamanzéban, az androgünre maszkírozott Ivo Dimcsev eszelősen ránkmeredő tekintetét, Ladányi Andrea íjként feszülő testét és fegyverként lóbált vörös tűsarkúját az Alice B-ben, Ágenst, ahogy szinte remeg a rajta átsüvítő hangorkántól.

A jó képek fraktálszerűen működnek: rájuk nézünk, és egyetlen fotóról eszünkbe jut egy darab, eszünkbe jut egy pályakép, eszünkbe jut az egész korszak. Egyetlen apró, önazonos részlet előhívja a teljes történetet. Dusának nincs más titka, csak hogy nagyon jókor nyomja meg a gombot: ez az, amitől bevésődnek a képei, hiszen nincsenek allűrjei, erőltetett kézjegye, egyszerűen csak úgy ismeri ezt a mesterséget és ezt a közeget, mint a tenyerét. Olyannyira, hogy rendkívül bátran sűríthet, vissza fogja tudni hozni az előadást még egy fél gesztussal, apró testrészlettel vagy éppen egy árnyékos, karakteres profillal is, mint például Kocsis László Szúnyogé a Tranzitban.

Danse Macabre

Stílusában látszólag mindig szelíden alkalmazkodik az adott előadáshoz, de közben ugyanolyan nyugodt kérlelhetetlenséggel a maga módján mégis kanonizál: kiválaszt vagy negligál. Ráadásul kifejezetten szemérmes, nem ugrik a hatásvadász beállításokra, a táncosokat testileg-lelkileg kiszolgáltató helyzetekre: olyankor nyugodtan leteszi a gépét és pár pillanatig sztrájkol. Lehet, hogy egy fotós ízléskánonja nem olyan nyilvánvaló, nem olyan könnyen dekódolható, mint egy kritikusé, de attól még épp olyan fontos és maradandó, abban meg biztos vagyok, hogy vizuális memória dolgában sajnos nagyságrendekkel jobban áll valamennyiünknél. Vannak fotósok, akik csak kockákat, képkivágásokat látnak egy-egy előadásból a vadászat hevében, Dusa Gábor nem ilyen: lefogadom, hogy neki jó pár évnyi archívum van a fejében. Akkor mozizik, amikor akar, akár nosztalgiavetítéseket is csaphat magában, miközben mi éppen kínlódva megpróbálunk emlékfoszlányokat kivakarni memóriánk holtteréből. Röviden ennyit arról, mi a különbség a verbális és vizuális típusok között.

Egy apró momentum, amit mindenképpen tudni kell róla: nem szereti a lazsálókat, nem szereti a félgőzzel vagy rutinból végzett munkát. Kedves táncosok, ez az ember tizenöt éve évi minimum száz bemutatót fényképez, ez az ember lefutotta a maratont, ez az ember mindenre elszánt: biztosan nem lehet átverni. Nem érdemes próbálkozni – „á, ez csak a fotóspróba” –, úgyis látszani fog a képeken minden megúszási kísérlet, minden lazítás. Ugyanis ez a Dusa-sorozat lesz majd a címlapokon és a kritikák alatt, ez a sorozat marad majd meg, ezzel a sorozattal kell majd szembenézni öregen, tehát érdemes nagyon-nagyon észnél lenni. Aki tehát a következő Dusa-kiállítás anyagába vágyakozik, kénytelen ugyanolyan maximalistán bánni magával, mint ő a táncosokkal.

Nagy József. Fotók: Dusa Gábor

Van viszont egy nagyon furcsa jelenség, ami látszólag ellentmond ennek. A fotós ugyanis megteheti, hogy képeivel megvédi azokat az alkotókat, akiket évek, évtizedek óta tisztel, de éppen belefutottak egy gyengébb darabba. A szolidaritása kiterjedhet erre is. Van ezen a kiállításon is ilyen, egy Nagy József fotó – nagy művész meglepően érdektelen estjéről készült varázsos felvétel – nos, hát szerintem ez is a fotós szíve-joga. A kritikus ilyen esetekben mit tehet mást, elhallgat, Dusa Gábor pedig megmutatja, milyen lett volna az előadás, ha valóban sikerül.

A kiállítás megtekinthető 2009. november 1-jéig.