Jelenetek az előadásból |
A szerző drámájához 21 pontos megjegyzést fűzött. Ebből már az első – „A kiindulópontom sohasem holmi tétel, hanem egy történet” – komoly ellentmondást rejt magában, hiszen a kezdetben még fordulatos, krimiszerű eseményeket ígérő történet a mű második felére menthetetlenül tézisszerűvé válik. Ez bizonyos szempontból érthető, hisz a darab abban az időszakban született, amelyben a két nagyhatalom nukleáris fegyverkezési versenye egyre inkább kiéleződött, tehát az ezt előidéző tudósok felelősségét boncolgató mű időszerűsége vitathatatlan volt. Bár az író a 21 pontjában taglalt véletlent és paradoxont mint dramaturgiai tényezőt hatásosan és jól adagolva működteti, s a dialógusokból sem hiányzik a dürrenmatti szellemesség, ez nem ellensúlyozza a végkifejlet didaktikusságát.
A rendezői megközelítés két legpregnánsabb jellegzetessége a szokatlan szereposztás, valamint a szöveg és mozgás kölcsönhatása. A három fizikust nála filigrán nők játsszák, s persze nő a doktorkisasszony is, míg az ápolók és ápolónők, a nyomozó, Möbius felesége, fiai, a rendőrség emberei mind férfiak. Blaskó Bori – nem először – fregoli alak, ő mondja-játssza-mozogja el a darabot kezdő hosszú szerzői utasítást, táncolja el a terítést, lesz Rose tiszteletes vagy az, akire a cselekmény menetében épp szükség van. A fordított szereposztás nem a mostanában oly divatos és legtöbbször értelmetlen nemcsere, hanem a mű belső erőviszonyainak pontos leképezése. A mezítlábas, szürke zakóba-nadrágba vagy birkózótrikóba bújtatott erőteljes férfiak (Kádas József, Horváth Virgil, Gantner István, Krisztik Csaba) képviselik a külvilágot, amelyből menekül Möbius, és ahonnan érkezik a két ellentétes hatalom ügynöke, azaz a három fizikus. Ők hárman hovatartozásuktól függetlenül értelmiségiek, akik hiába szakterületük jeles képviselői, a hatalmi és gazdasági játszmák kiszolgáltatottai. Dürrenmatti értelemben is paradox, hogy Horváthnál a feminin lényegű tudósokat egy nagyszabású nő győzi le. Ehhez az kell, hogy a púpos doktorkisasszonyt a szálfaegyenes tartású, kimért mozgású, súlyosan hallgatni tudó, monoton megszólalásaiban titkot, erőt és fenyegetést érzékeltető Zarnóczai Gizella játssza.
Fotó: Dusa Gábor. Forrás: fortedanse.hu |
A parányi játéktérben nem lehet látványos táncos mozgást végezni. Horváth Csabának a táncszínházi előadások totál plánjaitól kell eljutnia a szekond, sőt premier plános komponálásig. Már az Éjjeli menedékhelyben láthattunk jó néhány szűkített beállítást, de itt csak közelikben lehet fogalmazni. Ez a kis tér igencsak alkalmas terep ahhoz a rendezői törekvéshez, hogy a mozgás segítségével a szöveg értelmének új, szokatlan dimenziói nyíljanak meg. E tekintetben tanulmányértékű az, amit Andrássy Máté rendőrfelügyelőként eljátszik, ahogy az alak idegességét kígyószerű mozgással érzékelteti, tehetetlenségét ülőhelyzetben két kezén ugrálva kifejezi, s mindenekelőtt Möbiusszal való beszélgetésében, amikor jobb lábon állva, testét kicsavarva s jobb kézzel megtámasztva, bal lábát feltartva, mintegy kutya-pózban diskurál, s közlendőjét a testéhez szorított balkarjától szinte önállósuló kézfeje, ujjai kommentálják. Hasonlóan bonyolult és bravúros testjátékkal jeleníti meg Krisztik Csaba a szerelmet valló Monika nővért.