Goda Gábor munkásságát több mint két évtizede kísérem figyelemmel. Azon kevesek közé tartozik, akik mindig képesek a megújulásra, akiknek lételeme a kísérletezés. Az általa vezetett Artus 1985-ös megalakulása óta az alternatív színház egyik legfontosabb műhelye. Nehéz őket műfaji skatulyába sorolni, hiszen előadásaikban kezdetektől együtt van a tánc, a látvány és a színház. Hol az egyik, hol a másik komponens a domináns, és akkor születik korszakos produkció, amikor e három együtt, egymással szinkronban, egymást erősítve találkozik.

KakasKakasKakas. A kép forrása: PORT.hu

Az utóbbi években jól látható, hogy Goda és az Artus ismét új utakat keres. A többnyire töredékes, többsíkú vagy többszálú történet megjelenítésén alapuló, zárt formát fokozatosan felváltotta valami más. Előadásaikban egyre kevesebb szerepet kap a tánc, s egyre nagyobbat a színházinak tekinthető akció. Az együttes munkamódszerére jellemző improvizációs technikával olyan produkciók születnek, amelyekben az epizódok nem egymásból következnek, hanem egymás mellett léteznek, s a nézőnek kell felfedeznie a köztük lévő belső koherenciát, az egymásra vonatkoztatás lehetőségét. E munkák magja egy hangulat, egy kép, egy, az alkotókat erősen foglalkoztató probléma – ezekről a résztvevők megfogalmazzák álláspontjukat, érzéseiket, alig kimondható gondolataikat. E vallomás erejű megnyilatkozásokból születnek az improvizatív jelenetek, alakul, formálódik az a színpadi keret, amely ezeket valamilyen elv alapján összefogja. Többek között e metódusból is következik, hogy a legutóbbi Artus-produkciók egyre töredezettebb, egyre széttartóbb szerkezetűek, s ami ezzel együtt jár: egyre heterogénebbek. Lenyűgöző, sokértelmű epizódok mellé keveset mondók, sőt érdektelenek kerülnek. De legtöbbször a kevésbé sikerült jelenetek is precízen kidolgozottak és erős képekben fogalmazottak.

A Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott Artus-produkcióban, a KakasKakasKakasban azonban a hatásos látványvilág is csak részben valósul meg. Az új vállalkozás szintén egy központi gondolat köré épül, amelyet ezúttal nem nekünk, nézőknek kell megéreznünk, „megfejtenünk”, hanem minden fórumon, nyilatkozatban és szórólapon tudomásunkra hoznak. Az alkotók a japán képzőművészet egyik legjelentősebb alkotójának, az 1760 és 1849 között élt, több mint negyvenezer rajzot, metszetet és festményt készítő, ötszáz könyvet illusztráló, haikukat, prózai műveket író Kacusika Hokuszainak tulajdonított parabolisztikus történetből indultak ki – egy kakas tökéletes lerajzolásához tíz évi kemény gyakorlás, több ezer próbálkozás kell –, és ennek alapján igyekeztek olyan kérdésekre választ keresni, mint hogy mikor tekinthető befejezettnek az alkotófolyamat, kinek az igényei szerint készül egy alkotás, sőt, kitágítva: kinek vagy minek a kimondott vagy kimondatlan követelményei szabják meg mindennapi életünket. Ám ezekre a kérdésekre nem kapunk feleletet, s ami nagyobb baj, a látottak bennünket sem késztetnek válaszkeresésre.

Az előadás leglátványosabb eleme, az elektronikus rajzolás leképezi Hokuszai példabeszédének lényegét és művészetének esszenciáját. A Trafó színpadán óriási kivetítő, előtte vörös drapériával borított hosszú asztal hat székkel, ez előtt jókora perzsaszőnyeg. Itt áll Nádor Tibor egy hosszú bottal, amelyet ha megmozdít, a kivetítőre felrajzolódik egy vonal. Ahogy pergeti, forgatja, felemeli és visszarántja a botot, Picassót idéző ábrák bontakoznak ki: egy fej, mellé egy másik, aztán újabb fejek. Bevonul hat, különböző fehér ruhába öltözött ember, s mint a hajdani ünnepségek elnöksége, elfoglalja helyét az asztal mögött. Elhangzik az első utasítás: „Tessék”. A rajzoló ismét belekezd botos táncába, a kivetítőn kusza vonalak metszik egymást, félrevonul, de oldalt és a háttérben megállás nélkül rajzol tovább. Ez mindaddig tart, míg az előtérben egy másik történéssor, maga az előadás zajlik. Lezáró aktusként természetesen a befehérített kép eltűnik, s néhány vonallal megszületik a tökéletes kakas-kép.

E dinamikus háttér előterében, a szőnyegen vagy az asztalnál a színész-táncosok apró etűdöket mutatnak be. Mindegyiket a többiek, vagy maguk a jelenetek szereplői pontozótábla segítségével minősítik. Kevéske táncot és sok olyan jelenetet látunk, amelyben a szereplőknek beszélniük kell. Az epizódok az ismétlésre épülnek: ugyanaz a mozdulat, párbeszéd, kellékhasználat többször, s csaknem változatlanul követi egymást. E mozgássorokhoz az ad némi repetitivitást, hogy hol egyedül, hol ketten, hol meg hatan csinálják ugyanazt (esernyő kinyitása, kék férfi ing vasalása és összehajtogatása, hajszárító bekapcsolása stb.). A jelenetek többsége önmagában sem hordoz gondolati vagy formai nóvumot, együttesük pedig az idő előrehaladtával egyre inkább kiürül, érdektelenné válik. Jól példázza ezt az a jelenet, amelyben Goda hangszórón keresztül utasításokat ad Téri Gáspárnak, akinek egy székkel kell belépnie a szőnyeg-porondra, leülni és hallgatni, amit róla, gondolatairól az égi hang közöl, majd kimenni, s azonnal vissza is térni. Ez a szekvencia nyolc-tízszer követi egymást, s mindig egy-egy mondattal több hangzik el a szereplő lelkiállapotáról. Ám a harmadik ismétlés után mindenki számára egyértelmű, hogy mi lesz a folytatás, s ettől kezdve az amúgy is sekélyes szövegre sem lehet figyelni.