Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TEST-RUHA

Szűcs Edit és a Természetes Vészek Kollektíva: Bőr-hártya / Trafó, Design Hét 2009
2009. okt. 5.
A test is csak ruha, és a ruha is csak test: önnön testünk felett ült pompás, taszító és orgiasztikus halotti tor Szűcs Edit és a Természetes Vészek Kollektíva látványszínháza. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.

A Trafóban bemutatott Bőr-hártya egy divatbemutató sémájára épül, melyben a fellépők Szűcs Edit „kosztüm-fikcióit” mutatják be. Az alapszituációhoz adott rétegek – a színpadi látvány, a tánc, a zene és a versek szövege – azonban szétfeszítik a divatbemutató kereteit, és teljes összművészeti tablót bontanak szét a kifutón. Az így létrejött egységes szövet behálózza, körülfonja és magával rántja a nézőt.

borhartyaTóth Krisztina versei (dramaturg: Imre Zoltán) nem csupán illusztrálják az előadást. A testről, a test árulásáról és az öregedésről szóló szövegek groteszk látomássá fokozzák a fiatal táncosok friss, ruganyos testének vén és beteg testet imitáló rándulásait és vonaglásait. Az előadók egy dekadens világ képtelen lényeire hasonlítanak: ruha-csápok, -pikkelyek és -nyúlványok torzítják el mozgásukat. A táncos-modellek kifordult szemekkel és végtagokkal, kicsavart törzzsel bicegnek, kúsznak-másznak, vonszolódnak a reflektorfény felé, s még könnyed, nőies gesztusaikban is mintha cipelnék testüket. Az előadás elején némelyikük jelmez nélkül jelenik meg, így a ruhátlanság is beszédes jellé válik, hiszen a meztelen női test egyrészt – majd vagy már – magában hordja az öregedés által rárakódott rétegeket, másrészt eszközként ábrázolja saját magát.

Ezt a jelentést erősíti fel a koreográfus, Gergye Krisztián jelenléte. Egy férfi kilenc nőnek ad „csajoskodásra” buzdító instrukciókat: legyenek bátrabbak, gyorsabbak, lendületesebbek, kéjesebbek, mosolygósabbak, szexisek – tegyék oda magukat. A táncos-modellek pedig kifacsarják a testükből, amit lehet. Közben barokkos, sötét tónusú sminkjük és vonásaik maszkká merevednek arcukon: mosolyra húzzák szét ajkaikat, kacéran csücsörítenek, kéjesen sikoltanak, bágyadtan alélnak rájuk ruházott szerepük szerint, az egyik jelenetben pedig hasukra erősített pompont vajúdnak. Az előadás és a táncosok egyik legnagyobb bravúrja, hogy bár jelmezeik, testalkatuk és karakterük egyéníti a fellépőket, mégsem egyedekként, hanem szerepekként és mechanizmusokként jelennek meg a színpadon: bőrükké válik a póz és a ruha.

Szűcs Edit kosztümjei a ruhák textúrájára, felületére irányítják a figyelmet. A merev anyagokból, tüllből, gézből, fémszálakkal átszőtt selyemből készült test-ruha nyúlványok, válltömések és uszályok megváltoztatják a táncosok testének kiterjedését, akik kénytelenek ehhez mérni mozdulataikat. A színpad hátsó falán is különböző felületek fotóit láthatjuk, melyeket olyan közelről fényképeztek, hogy felismerhetetlen: a kép bőrt, szövetet vagy ruhát, tárgyat, állatot vagy embert ábrázol-e. Az előadás végén az instruktor és a zene hirtelen elhallgat, és csak a táncosok kimerült lihegése hallatszik: véget ér a szerepek, a pózok és az idő ámokfutása, de a hajszoltság nyomai letörölhetetlenül ott maradnak az arcokon. S azt is tudjuk, hogy csak az előadás ért véget, s hogy egy pillanatnyi lélegzetvétel után minden megy tovább.

A divatbemutató felfokozott, őrült ritmusával párhuzamosan bontakozik ki egy statikusabb, sejtelmesen mozduló, titkait lassan feltáró világ. A néző az előadás elejétől arra kíváncsi, hogy mit rejtenek a kifutó által négy részre osztott színpad mélyedéseiben ülő, lepellel letakart szobrok. Figyelmünket viszont annyira elvonja a modellek hajszolt világának szemlélése, hogy csak utólag jövünk rá, fontos pillanatokat mulasztottunk. Nem tudjuk, mikor lett egyértelművé, hogy a bal hátsó lepel semmit se rejt; hogy mikor került a vetített arc a jobb hátsó alakra; hogy mikor mozdult meg és nyílt ki a bal első, hatalmas báb: mióta matat testén Tárnok Marica; hogy mikor lebbent először a Lőrinc Katalint rejtő könnyű fátyol. A többiekhez képest egyáltalán nem fiatal táncos fehér ruhájában annyira természetes jelenség, mozdulatai annyira lágyak és légiesek, hogy nimfának vagy kislánynak tűnik a modellek mellett. Rögtön elhagyja a színpadot és nem is tér vissza többé: szinte születése pillanatában hal meg.

Tóth Krisztina versei is átmenetként érzékelik a születés és az elmúlás között eltelt időt, és azt a pillanatot kutatják, melyben a kettő egyszerre van jelen: „..nehéz elkapni hajnalban ezt a percet, / mikor virrad, de a hold fénye hullik…” Ebben az átmenetben ugyanis egy pillanatra mintha megállna az idő. Az előadás is az idő titkának megfejtésére tesz kísérletet. Az előadás orgiasztikus, egyszerre vonzó és taszító, egzaltált látványvilága és a Coil zenéje – mellyel az alkotók egyébként rendkívül ügyesen egyensúlyoznak a hatásvadászat innenső oldalán – magával ragadja és foglyul ejti a nézőt. Ez az intenzív hatás szinte elviselhetetlenné fokozódik, amikor a kilenc modell egyszerre van jelen a színpadon. Először külön-külön, szimmetrikus alakzatot formázva táncolnak, s egy vékony fénycsík – mintha vágás lenne – világítja meg grimaszokba torzult arcukat. Aztán egymás mellett sorakoznak fel, s együtt mutatják meg, mire képesek még. A néző pedig – miközben egy pillanatra sem feledkezik el az öregedésről és a halálról – az időn kívülre kerül.

Vö. Szoboszlai Annamária: A ruha él 
Tóth Ágnes Veronika: Virgonc múmiák   
Sors Vera: "Mindenkit elhagy a teste"

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek