NYUGATI ÉLETMŰ

Szabó Magda, a „régimódi nagyasszony” / Nyitott Műhely

Nem akadémiai közgyűlésre, tudományos diákköri konferenciára látogat, aki a Rózsaszín szemüveg sorozat estjeit választja. Az első szándékú, eleven fogalmazás, a családias szellemiség dominál. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

A Nyitott Műhelyben immár a negyedik diskurzusra került sor (korábban Nemes Nagy Ágnes, Erdős Renée és Galgóczi Erzsébet munkássága képezte a témát). Kritikai beszélgetés a női írás hagyományairól – ez a célkitűzés vezérli a három író, irodalomtörténész házigazdát, Menyhért Annát, Radics Viktóriát és Kiss Noémit, akik közül ezúttal – szeptember legvégén – csak az utóbbi kettő tudott részt venni a Háy János írót, költőt vendégül invitáló programban. Szabó Magda életművének mérlegelésekor azért éppen őrá esett a választás, mert a kétezres évek elején a Corvin-lánccal kitüntetett írónő az általa addig nem is ismert Háyt nevezte meg ösztöndíjasként (a kitüntetés anyagilag nem a lánc viselőjét, hanem annak jelöltjét támogatta). Háy János köszönete jeléül ekkor, valamivel túl negyvenedik életévén, megismerkedett a Szabó Magda-oeuvre-rel. Emlékezetes rendezvényeken, író-olvasó találkozókon vettek részt együtt. 2007-ben Háy szép esszénekrológgal búcsúztatta az idős, de váratlanul elhunyt Szabó Magdát.

A műhelybeszélgetésből kiderült: a résztvevők – magukat is beleértve, és általában sem alap nélkül – tipikusnak tartják, hogy bölcsész egyetemisták, irodalmi érdeklődésű huszonévesek és fiatal középkorúak „cikinek” vélik a Szabó Magda-könyvek olvasását. Legjobb esetben is a kivételesen művelt embert, vonzó média-személyiséget – és az esztétikailag konzervatív modern sikerírót látták (látják) benne, ezért többségükben halogatták vagy el is szalasztották a találkozást műveivel. Pedig – ebben Radics, Kiss és Háy egyetértett – a jobbára önéletrajzi indíttatású, témavariáló regényfolyam néhány darabja jelentékeny munka; „teljesen rendben van”, ahogy Háy összegezte. Vagy majdnem teljesen. És persze korántsem mindegyik. Voltaképp melyik, melyek? A kerekasztal mellett ülők korai alkotásokat (Az őz; Katalin utca; Mondják meg Zsófikának) tárgyaltak és becsültek kiemelten, mondván: ezeken még érződik a tehetség „eredendő svungja”, mesterkéletlensége. Alig hagyott rajtuk kényszerű nyomot az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek fordulójának sok vonatkozásban fojtogató irodalmi légköre, és – Radics szerint – a sorban az első, Az őz „semmilyen tekintetben nem marad el Mészöly Miklós úttörő narrációjától”. Az időbontás, a szerkesztésmód, az elbeszélői pozíció, a történelemszemlélet egyként újszerű, máig friss benne.

Lehet vitatni, hogy épp ez a három lenne a három orom Szabó Magda pályáján, s a későbbiekben csupán „közepes-átlagos” alkotásokkal ismételte volna önmagát, állandósítva sikerét (A pillanat és Az ajtó még csak-csak kapott jó szót, a Régimódi történet egyáltalán nem, a Für Elise inkább nem, mint igen). Az élőbeszéd olyan hirtelen kijelentéseket is felszakított a beszélgetőtársakból – esetleg a közönség soraiban helyet foglaló hozzászólókból is –, amelyeket, legyenek bármily érdekesek és jól hangzóak, írásban aligha vállalnának. Egyfelől röpködött a „fantasztikus”, „zseniális” jelző, másfelől egykönnyen hipotézissé lett, hogy Szabó Magda az írásaiban szenzációsan „hazudozott”. Meglepő módon a három tapasztalt író-literátor folytonosan felcserélte, azonosította hősük magánéletét és epikai világát. Egyikük sem állította, hogy teljességében elolvasta, feldolgozta volna az anyagot. A kritika (évtizedek óta tartó) mulasztásainak kritizálása (egy tisztességes, korszerű Szabó Magda-monográfia hiányának felrovása) érthető, ám azért például a Digitális Irodalmi Akadémia Szabó Magda-honlapján (2004-es zárással) megtalálható 1426 (rostált) szakirodalmi tétel nem csupán elhanyagolásról, értetlenségről árulkodik. Nem megnyugtató Szabó Magda népszerűségével kapcsolatban az a szubjektív észlelés, miszerint a balatoni strandolók között „tízből hatnak a kezében Szabó Magda-könyvet látni”. Jómagam hasonlóan szubjektíven közlöm, hogy idén nyáron a szigligeti strandon, hat délután legalább tizenkétezer fürdőzője közt sétálgatva, még véletlenül sem pillantottam meg valakinél a Freskót, a Pilátust, vagy akár a – meglehetősen problematikus, ellentmondásos – Zsófiká…t sem; azonban a Szabó Magda-kötetek magas olvasottsági mutatóit nincs okunk kétségbe vonni.

Érdekesnek bizonyult annak megvitatása, miért nem került be Szabó Magda életműve a jelen irodalomtudományi értékrendjének kánonjába. Biztos válasszal senki sem hozakodott elő, de valószínű, hogy az ún. (nyelv)kritikai fordulat (leegyszerűsítve: a „Péterek nemzedékének” prózaírói fellépése, Nádas, Esterházy és mások sikere) Szabó Magda írói fénykora után történt, s ezért az ő törekvéseire már kevesebb figyelem jutott. „A Szabó Magda-pakli még nincs lejátszva” – egyeztek meg a sejtésben, mely nagyszabású, alapos újraolvasás(oka)t remél, és négy-öt mű egyértelmű maradandóságát, lévén „nyugati életmű”, öntörvényű és következetes teljesítmény az, amelyet az írónő letett az asztalra.

A vibráló dialógus kevesebb eredményt hozott a női írás, a nőíróság manapság oly sokat vizsgált kérdéseit illetően. Szabó Magda esetében sem sikerült dűlőre jutni (ő maga írónő helyett írót, barátnő helyett barátot mondott szívesebben, noha saját női pozícióit és regényeinek bizonyos feminin hangoltságát sem tagadta meg). „A fallocentrikus lineáris narratíva”, a férfiírás rémuralmát, illetve a „ciklikus szerkezetű női történetmondás” háttérbe szorítottságának problémáit nyilván nem is lehetett érdemben taglalni húsz perc alatt (egy mindenki számára ismeretlen amerikai-magyar írónő mindenki számára ismeretlen új könyve és nem a legszerencsésebb fogalmazású nyilatkozata alapján). A szexualitás ábrázolásának kérdése is közhelyekbe sikkadt. Lehet, hogy Szabó Magda, akit ugyan e téren többször is bátornak, meghökkentőnek neveztek a társalgók, az igazi ábrázolási merészség küszöbén megtorpant – református elköteleződése, írói beállítódása, egyéni ízlése vagy más ok folytán. Ám gondoljuk meg: a kánonba – más-más helyi értékkel – egyértelműen bekerült prózaíró nemzedéktársai sorából Örkény István, Ottlik Géza és Mándy Iván együttesen sem fordított annyi gondot a szexualitás leíró-bemutató-elemző megközelítésére, mint Szabó Magda egymaga. Viszont erről az egy kilátópontról aligha lehet befogni az alkotói jelentékenység teljes univerzumát.

A közönség főleg hölgyekből – írókból, újságírókból, műfordítókból, idegen ajkú – magyarul tudó – érdeklődőkből tevődött össze, a férfinemet mindössze négyen képviselték (az est, a sorozat nagyobb hallgatóságot érdemelne, tehát nagyobb hírverést kívánna). Sokan a kétórás beszélgetés végeztével is bizonyára folytatták a Szabó Magdáról és a női írás hagyományairól folyó eszmecserét. A krónikás inkább egy általában maszkulinnak tekintett programra váltott sietve: útnak eredt, hogy bekapcsolódhasson a Debrecen–Lyon BL-mérkőzés televíziós közvetítésébe, a szurkolásba. Bár maradt volna a Nyitott Műhelyben!