Koloszár András, Dér Zsolt, Dévai Balázs és Egri Bálint

Márai Sándor harmincas években írt regénye az első világháború végén játszódik. Négy, érettségire készülő fiú – egyikük nyomorékká lett bátyjának segítségével – saját világot teremt szerepjátszással, felnőttektől lopott tárgyakkal, egyáltalán: a felnőttek világából való kivonulással. Szelíd, békés, de mégis téttel bíró játék ez, mely nem a társadalom ellen irányul, de azzal szemben mutat fel alternatívát. Egy utolsó, fontos és komoly, de voltaképpen perspektíva nélküli lehetőség az életbe való végleges kilépés előtt. (Ráadásul az életbe való kilépés nagy valószínűséggel a háborút jelenti.) A közösség azonban még ez előtt felbomlik – részben a származási, vagyoni különbségek által generált feszültségek, részint az ide is beépülő felnőttvilág miatt.

Tamási Zoltán és Dévai Balázs

Mivel az érzékeny kamaszvilág összeütközése a felnőttek érzéketlen társadalmával nem tartozik a drámairodalom frekventált témái közé, Vidovszky György és állandó munkatársa, Gyarmati Kata író-dramaturg a legtöbb esetben epikus anyagokat dolgoznak fel. Az epika drámává transzponálása természetesen minden esetben seregnyi – most nem részletezendő – kérdést vet fel, bár akadnak azért könnyebben színre vihető anyagok is. Márai Sándor vérbeli epikus; noha nem egy drámát írt, ezek is roppant statikus, többnyire didaktikus, kiszámítható, kevéssé összetett jellemeket felvonultató, igazi feszültséget nélkülöző alkotások. Egy Márai-regény színrevitelének mind írói, mind rendezői szempontból kulcskérdése az, hogy mennyire sikerül a morális példázatot élővé, lüktetővé tenni, hogyan lehetséges a konfliktusokat fokozatosan felépíteni, s a játék egészét feszültséggel átitatni.

Kardos Róbert

Gyarmati Kata színpadi változata és az elkészült előadás egyaránt logikusan felépített, átgondolt, az egyes szituációkra érzékenyen reagáló munka. Sok finom megfigyelés, a kamaszok megmutatott és ki nem nyilvánított kapcsolatainak, egymáshoz fűződő érzéseinek gazdag ábrázolása jellemzi a játékot. Ám az anyag epikus természetét sem az adaptáció, sem az előadás nem gyűri le. Hosszú ideig tart, amíg megértjük a játék lényegét, amíg lassan kibogozzuk a kapcsolatokat, amíg megismerjük a felnőtt szereplőket (melyeknek egy része érezhetően emblematikus jelentőségű), ám eközben a játék igen lassan csordogál, s nem telítődik valódi feszültséggel. Hiszen maguk a konfliktusok is csak az előadás utolsó harmadában robbannak ki. Kétségtelenül a felszín alatt lappanganak ugyan korábban is, ám ezeket a játék nem tudja érzékelhetővé tenni. Így az első felvonás leginkább hosszan elnyúló expozíciónak tűnik, melyet a rendező nem tud dinamikussá, erőteljessé, feszültté változtatni. Ehhez valószínűleg húzni kéne a szövegből, zaklatottabbá, expresszívebbé kellene tenni egyes jeleneteket (ez igaz a második felvonásra is, ahol a nem is lappangó, hanem inkább fel-feltörő, a történet alakulását is befolyásoló szexuális vágy túlságosan háttérbe szorul), gyorsítani kellene az események lefolyását, s talán határozottabban el kellene választani egymástól a játék szintjeit.

Gados Béla. Fotó: Garamvári Gábor (Forrás: Port.hu – Bárka Színház)

Mivel mindez nem történik meg, intelligens, cizellált, szakmailag méltánylandó erényeket csillogtató, de statikus, feszültségmentes az előadás jelentős része. Ha a befogadó képes igazán koncentrálni, nem kapcsol ki a lassan hömpölygő történetet nézvén, elégedetten nézheti, ahogy Gadus Erika a színpadra hordott tárgyak sokaságából változatos és jelentéssel bíró játékteret teremt, ahogy Varjú Olga már-már abszurd színekkel dúsítja a haldokló anya szerepét, ahogy Tamási Zoltán a cipész alakját fenyegető halálmadárrá növeszti. Láthatja, hogy Kardos Róbert nagy rutinnal és hatásosan hozza színre a gyermeki közösségbe befurakodó, s azt sikerrel bomlasztó színész figuráját, s azt is, hogy Gados Béla tulajdonképpen jelenetről jelenetre mást játszva (vagy legalábbis más eszközökkel élve) teljesíti ki a mindenkit kezében tartó Havas alakját. Nyugtázhatja a fiatal színészek helytállását is: Koloszár András finoman és pontosan játssza az érzékeny, idealista, de mégis realista, a társaság lelkét, de legalábbis lelkiismeretét megtestesítő Ábelt, Dér Zsolt kicsit egysíkúbban, de többnyire markánsan hozza a leginkább vezérnek tűnő, de labilis, sebezhető Tibort, Egri Bálint pontosan találja el a kisebbségi komplexusokkal küzdő, társait eláruló Ernő alakját, míg Kulcsár Balázs igyekszik élettel megtölteni Béla a többieknél jóval kevésbé körvonalazott szerepét. Négyesüket precízen – ha kell, a háttérben meghúzódva, ha kell, onnan határozottan előrelépve – egészíti ki Dévai Balázs saját szerencsétlenségével is küszködő Lajosa.

Ám az a néző, akit az epikus hömpölygés nem köt le, akinek kedvét szegi az első felvonás jeleneteiből hiányzó feszültség, a jelenetek statikussága, valószínűleg kevéssé értékeli majd az átgondolt, tudatos építkezést, a színészi munka finomságait – egyszerűen unatkozni fog, s nemigen követi majd a történetet. Az ő érdekében még sokat tehetnének az alkotók: jelentősen rövidíthetik a nyilvános főpróbán három órához közelítő játékidőt, felpörgethetik az eseményeket, intenzívebbé tehetik a szituációkat – erőteljesebb, szuggesztívebb, dinamikusabb előadást hozva létre.

Vö. Tarján Tamás: Apák fiai 
M.G.P.: Vásott kölykök 
Szekeres Szabolcs: A játék öröme 
Markó Róbert: Etika és epika 
Sándor L. István: Tehetetlen lázadás 
Zsedényi Balázs: A határon