Schilling Árpád és az átszerveződött Krétakör a tavaszi „városterápiás” projektjében, A szabadulóművész apológiájában új irányt jelölt magának, melynek mibenlétét nehéz egyértelműen definiálni. Még ha tele is szórom az új vállalkozás keblét a „szociális érzékenységű művészet”, a „néző át/kinevelése”, a „művészi küldetéstudat”, a „burkolt pedagógiai program”, az „új esztétika”, a „projektgondolkodás” típusú kitűzőkkel, a szíve közepébe akkor sem találok bele. Pedig átláthatóan tiszta, amit csinálnak, erről a honlapjuk és a Bázison rendszeresen jelentkező, informatív élő-adások is gondoskodnak. A magát irigylésre méltó alkotói státuszba küzdő, pénzügyileg több évre előre bebiztosított Körről szóló minden írás, a jelen írás csak kiragadni tud egy részt, egyetlen tervet a sok-sok összetevőjű egészből, s elemzés helyett egyelőre inkább hírt ad.

A legutóbbi esti együtt-ülés apropóját a francia CNAC-val (Centre National des Arts du Cirque) folytatott közös munka adta, mivel az intézmény Schilling Árpádot kérte fel, hogy rendezze meg a végzősök vizsgaelőadását. A meghívott diákok rövid ízelítővel is szolgáltak abból, mire számíthatunk jövő év júliusában, amikor az Európa-szerte turnézó „új cirkuszi” előadás nálunk látható lesz.

Az új cirkusz mint műfaj születése Franciaországban a 70-es évekre datálható. A 68-as utópiák leszármazottjaként szembefordult a bemerevedett formákkal, elutasította az állatidomítást, ám az újítás vágya furamód nem a cirkusz oldaláról jelentkezett. A burzsoá színháznak hátat fordító színházi szakemberek kezdeményezésére egységes dramaturgiájú, sajátos világnézet mentén szerveződő előadások jöttek létre, melyek magukat igyekeztek önálló művészeti ágként definiálni, s melyekben technikai virtuozitás és költőiség keverékeként értelmeződött újjá a cirkusz fogalma. Ennek köszönhetően sikerült átkormányozni a cirkuszt a mezőgazdasági minisztérium (!) fennhatósága alól a kulturális tárcához, 1985-ben pedig létrejött az első francia cirkuszakadémia, melynek tanulói nem feltétlenül a híres művészdinasztiákból kerültek ki.

A Krétakör székhelye, a Bázis tehát pár napja átmenetileg (állatok nélküli) cirkuszi poronddá vált, és A szabadulóművész második felvonásából ismerős tereket – a vörösre kárpitozott, törpékre méretezett színházat, a babaruha-lámpabúrás gyerekszobát, a zuhanyzót, a mosdót és a kékfalú homoksivatagot – a francia cirkusznövendékek lakták be. Szabadon vándorolhattunk szobáról szobára, belestünk a tervezett-rögtönzött jelenetekbe, melyek akaratlanul is párbeszédbe kezdtek a jó néhány hónappal ezelőtti Laborhotellel, azzal a „kegyetlen színházzal”, ahogy Feldmár András az azt követő beszélgetésben fogalmazott.

Fotó: Tóth Máté. Forrás: Krétakör

A törpék színpadán most mi álltunk, ablaknyi „résen” át kémlelve a nappalit, ahol Sárosdi Lilla annó „anyatigrisként” esett neki a csak a színházzal törődő férjnek, Schilling Árpádnak. A fürdőben is különös dolgok zajlottak. Annak idején a színészek magyar-francia telefonbeszélgetéséből itt derült fény egy lány halálára, itt társalgott a halott mellett helyszínelő Nagy Zsolt és Terhes Sándor – Tarantino stílusában – az agyunk kapacitásáról, most pedig a csupasz kövön kúszva-kínlódva fiatal fiú kéri segítő kezemet, hogy belém kapaszkodva végre elküzdje magát a zuhanyrózsáig, ahol a magasból társai csüngnek, lógnak alá. A kék szobában, a mennyezetbe vágott lyukon át egykor Tóth Orsi emelkedett az égbe. Most hosszú hajú fiút segített-tolt újra és újra a magasba a társa, aki épp, mire kifújná magát, modern Sziszüphoszként máris újra munkához láthat, mert az égbe tűnő hosszúhajú – csodák csodája – előtte állt. Legvégül páran a közvécé egy-egy fülkéjébe kormányozódunk. A filmekben itt szokták hasba lőni az árulót, vagy itt menekül a hős az ajtókat egymás után felcsapó rosszfiú elől, de a Krétakör Bázison nincs bandaháború. Lábfejek tűnnek fel az ajtó felett, majd mintha valóban egy üldözéses jelenet magányos szemtanúivá válnánk, fiúk másznak át fölöttünk, tudomást sem véve az alant épp vécén ülőről.

A röpke bemutatót követően a francia cirkusziskola képviselői meséltek az új cirkusz kialakulásáról, az akadémiai oktatásról és hosszan, nagyon hosszan a menedzsmentről. Szerencsére Schilling Árpád munkabeszámolója és a várost megszálló diákok utcai akcióiról, valamint a budapesti járókelők re-akcióiról készült felvételek felrázták a kulturális ismeretterjesztő show-tól nagyokat ásító közönséget. A hangsúlyozottan „megrendelésre” készülő produkció kikötései – minden diák mutatkozhasson meg a saját területén, az előadás kör alakú sátorban legyen – ellenére vagy mellett az URBAN RABBITs Schilling reményei szerint olyan előadás lesz, „amire nyugodtan elvihetem az anyukámat, aki sajnos a Sirájt nem, s a Feketeországot még annyira sem szerette.”