 Köztes idő: jöjj! a Dorottya Galériában |
A Dorottya Galéria sorsa egyáltalán nincs megpecsételve. Nem állíthatjuk, hogy a helyiség a jövőben nem működhet tovább galériaként, de ennek ellenkezőjében sem lehetünk biztosak. A kiállítótér 2009 végéig a Műcsarnokhoz tartozó Dorottya Galériaként üzemel, azt pedig, hogy utána milyen sors vár rá, senki sem tudja. A vég tehát nem biztos, mint ahogyan a továbbélés sem, a galéria tehát tökéletes bizonytalansági űrben lebeg az év végéig. A jövőnélküliség könnyű, időtlen terében gázoló galériaállapotot lovagolja meg az Angel Judit kurátorságával zajló Köztes idő kiállítássorozat. A széria olyan rendezvényeknek ad helyet, amelyek reflektálnak egyrészt a galéria múltjára, másrészt a láthatatlan, ezért mindenféle fantáziának teret engedő jövőjére. Az eredmény olyan, az utóélet terhétől mentes művészeti hedonizmus, amely bátran gyúrja át a kiállítóteret új, szokatlan funkciók után kutatva.
 Részlet a kiállításból szeptember 16-án |
A kivételes koncepció alkalmas arra, hogy az alkotókban heves ötletrohamot, a látogatókban pedig vad reményeket ébresszen. A sorozat jelenleg zajló, Köztes idő: jöjj! című harmadik epizódja épp egy ilyen fékevesztett alkotói agyszüleménynek tűnik. Ez nem is meglepő, hiszen a kiállító művészek, Fischer Judit és Mécs Miklós a SZ.A.F., vagyis a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetségének alapító tagjai. A szervezet a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Világszövetsége mintájára alakult, a nehezített pályaképű „agyfestők” egy alkotói családba tömörítése céljából. A művészek olyan fiatalok, akik nem annyira festenek, mint inkább agyalnak és beszélgetnek a művészetről. Egy ilyen kísérletezve, viccesen metázó csoport igencsak alkalmasnak tűnik arra, hogy segítsen tematizálni a galéria köztes létét, hogy újabb adalékkal járuljon hozzá ahhoz a diskurzushoz, amely nem annyira a kiállítás tárgyát, mint inkább lehetséges funkcióit járja körül.
 Palacsinta menü a szeptember 13-i vernisszáson |
Az efféle viták egyik táptalaja kétség kívül a kiállításmegnyitók és záróbulik világa, ahol a résztvevők kisebb részt a megtekinthető installációkról, nagyobb részt pedig saját művészlétük nehézségeiről folytatnak hosszas, bormámoros-pogácsás beszélgetéseket. A SZ.A.F. alkotói is felmérték ezen társadalmi események kivételes jelentőségét, és permanens nyitó-záró programsorozatot indítottak a Dorottya Galériában. A vernisszázs-finisszázs-szünnap ritmusú háromnapos etapokat nem is cifrázzák különösebben kiállított tárgyakkal, így mindenki száz százalékban a csacsogásra koncentrálhat, nem vonják el a figyelmet alkotások.
A kiállítótérben mindössze az összegyűlt érdeklődők, és a nem éppen fényes büfé kellékei sorakoznak. A nap mint nap zajló rendezvényekbe változatosságot hoz, hogy minden alkalommal más kerül terítékre úgy a svédasztal, mint a galéria egyéb felszereléseit illetően. A folyamatosan átrendeződő képbe Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete hoz rendszert, vagyis minden est egy-egy életszakasznak megfelelően alakul, átértelmezve a mottóul választott All you can eat gyorséttermi szlogent. Sor került tejbepapi estre, palacsintapartira, best of Burger King menüre és fazékban rotyogó egytálételre is. Az életkorhoz alkalmazkodik a galéria berendezése, és az aktuális étlap is.
 Ernő-menü a szeptember 16-i vernisszázson |
Mindez azonban nem tudatosan elrendezve, sokkal inkább a galériába behordva fogadja a látogatókat. Az ételek mellett mindenhonnan a low-budget szaga árad, ami a nem megfontolt kivitelezéssel párosul. A falra celluxozott feliratok, az asztalra terített méteráru és a műanyag tálcán árválkodó szörpös üveg inkább idéz egy hirtelen összerántott pincepartit, mint a művészetet ünneplő nyitó/záró rendezvényt.
A serdülőkor vernisszázsán az asztalra halmozott, frissensültkori bájukat vesztett sültkrumpli és hamburgercsapatok alapozzák meg a klubdélután-hangulatot. A „Há egyen egy...” felütéssel induló étlap az Ernő menü-kampány nem éppen kreatív „Ernő nem számolta el magát!” parafrázisával nyit, majd kínál az életkorra jellemző bonmot-kat. A párizsiasan az ablakba helyezett asztalokon található étlapok mindegyike más, így a „Don’t Juan”, „Dj Atya, Mc Fiú, Vj Szentlélek”, „Deus Sex Machina” és a „Paris Hilton öribari-előkészítő tanfolyam” típusú mondatok eleinte még mosolyfakasztó, később inkább fárasztó áradatát lapozhatjuk végig. A következő etapba cseperedett kiállítás már a fiatal felnőttkor problémáival hozakodik elő („Szomorú CV”, „Csak. Motivációs leveleket írni”), és a pálinkából és kólából kotyvasztott „magyar libré”-vel valamint a Simpson család falra vetített történeteivel szórakoztatja a látogatókat.
 A képek forrása: SZ.A.F. |
A SZ.A.F. kiállítás nélküli kiállítás ötlete remekül emeli ki a galéria sorsáról szóló metabeszéd, a művészetről zajló szabad diskurzus szükségességét. Az ötletes koncepció azonban sajnos nem párosul olyan kivitelezéssel, amely lehetővé tenné azt, hogy valóban komolyan vegyük az installációt. Hiába a kezdeményezés egyszerre komoly és vicces jellege, ha a megvalósulás sokkal inkább tűnik ad hoc művészeti poénnak, mint a Dorottya Galéria létkérdéseit feszegető vitafórumnak. A szaftos művészeti csemege kifőzői nem az agyfestő műteremben, hanem a terítéken csúsznak el. A megfelelő tálalás nélkül pedig a legfinomabb falatok sem esnek jól.
A kiállítás szeptember 26-ig látogatható.