JUHARLEVÉL ÉS CSIPKE

Re:InSitu – Kortárs kanadai magyar művészek kiállítása / Szentendrei Teátrum és Nyár 2009

A közös nevezőt kereső szem nem nyugszik: megjelenik-e a képeken és a tárgyakon valami olyan, amit kanadai magyarnak vagy magyar kanadainak nevezhetünk? Mondjuk azon túl, hogy a juharfa levele csipkés szélű. MÜLLNER ANDRÁS ÍRÁSA.

Anna Torma: Critical Mass, 2009, 20 x 300 cm

Harmincegy kortárs kanadai-magyar művész műveit láthatta-láthatja a közönség a szentendrei MűvészetMalomban ezen a nyáron. A Malom három szintjén kiállított művek többségükben táblaképek, de installáció, kisplasztika, fotó, videómű vagy éppen hajdani akciók dokumentációi is szerepelnek. Rendkívül nagy a stílusbeli szórtság is, hiszen az absztrakciótól a szürrealizmuson keresztül a dokumentarizmusig és a neoizmusig sok minden megtalálható. Végül a témát illetően sem tudnánk olyan közös nevezőt találni, melyben kibékülnének az itt látható művek. Így az egyetlen közös pont az, hogy a kiállító kanadai művészek így vagy úgy magyarnak is vallják magukat, és ennek folyományaképpen tagjai a Kanadai Magyar Művészek Kollektívájának, melynek szervezésében a kiállítás létrejött. Aki lemarad a mostani eseményről, az a gyűjteményt az ősz folyamán megtekintheti a Helikon Kastély Múzeumban és kanadai helyszíneken is. Aki pedig egyik kiállításra sem ér oda, annak tudom ajánlani a katalógust, ami bár nem pótolhatja a teret és az anyagfelületet, de ismerkedésnek kiváló, ráadásul mindenki által ingyen hozzáférhető a Kanadai Magyar Művészek Kollektívájának weboldalán.

Mary Keczan-Ebos: The Immigrant Wedding, 2009

Az alaposabb vizsgálat során aztán kiderül, hogy ha nem is mindegyik, de számos mű dolgozik magyaros motívumokkal, bár eltérő megközelítésben. És az eltérő megközelítések a maguk módján, illetve éppen a másikkal való összehasonlításban, rendkívül izgalmasak. Anna Torma Kritikus tömeg című, számomra felszabadítóan ironikus műve tipikusan olyan mű, mely az internetes katalógusban élvezhetetlen, ti. többszörös nagyításban már pixelekre esik szét, így elvesznek a részletek. Egy hatalmas kollázsról van szó, melyben a magyar nyelvű falvédő-témák az amerikai popkultúra elemeivel keverednek, izgató „kanadaimagyar” montázst hozva létre. Az archív tárgyakat hasonló módon applikálja be munkáiba Mary Keczan-Ebos (aki egyébként Anna Tormával együtt kurátora is a kiállításnak): In Situ című műve egy különféle ruhadarabokból álló installáció, melyre Montreálba címzett archív, privát magyar nyelvű levelek vannak tűzve. Ennek (talán) kiegészítője az a hosszú, falra akasztott papír, melyen családi visszaemlékezések olvashatók az eredetről. A kiállítás innen kaphatta a címét (kibővítve egy RE-előtaggal, mely a 'vissza', 'újra' jelentéssel még egy csavart beilleszt).

Yvonne Singer: The Trouble With Translation, 2009, DVD Video

Az in situ, vagyis az ’eredeti hely’ ilyetén ironikus használata több műre is jellemző, és nem véletlenül a kulturális identitás és az emlékezet kérdésével kapcsolódik össze. Olvasatomban ide tartozik a problémát a nyelv felől megközelítő Yvonne Singer A fordítás nehézségei című videómunkájával, vagy Clarissa Inglis-Schmidt Identitások című kollázs-sorozata, nemkülönben Dávid Zsakó Hiányos emlékezet című fotósorozata. De ha kissé eltávolodunk a kulturális identitás témakörétől, akkor más művészek is képbe kerülnek, olyanok, akik például az arc témájában találják meg a lehetőséget az azonossággal és különbséggel való játékra. Ilyenek Szilasi Gábor dokumentarista portréfotói a Les Impatients nevű hely látogatóiról, akik mentális zavarokkal küszködnek, és azért járnak

Andrea Szilasi: Six Heads, 2008, 29.5 x 37 cm

össze, hogy a művészeti gyakorlat segítségével enyhítsenek e zavarokon. Az arc témájának avantgárd feldolgozásait nyújtja Andrea Szilasi Arckép-tanulmányok (a katalógusban: Portrék) című sorozata, melyek darabjait úgy snitteli össze, hogy az adott (talált) portréból kivág egy részletet, és visszaragasztja, csak éppen fordítva, vagy egy másik ember arcának részletét illeszti bele az arcba.

Kántor Istvánnak, a neoizmus egyik alapítójának munkái foglalják el a Malom harmadik szintjét. Kántor, aki Monty Cantsin (ez egy olyan név, amelyet bárki felvehet, bizonyos feltételek mellett), 1977-ben hagyta el az országot, hogy szabadabb terepre léphessen. Bár azóta többször járt Magyarországon, és adott elő performanszokat, de csak egy kiállításáról tudok, amelyet itthon rendezett, az 1998-as Artpool-féle Paulay Ede utcai

Istvan Kantor: Machine Age, 1986 (Forrás: istvankantor.com)

installációról. Ha igazam van, akkor a kiállítás az ő munkái tekintetében is ritka esemény. Kántor elsősorban akcióművész, tehát videói, installációi, objektjei, plakátjai, képei ilyen értelemben mind-mind nyomok, egy bizonyos antiművészeti tevékenység nyomai. Olyan dokumentumok, amelyek az egykor volt pillanat tanúiként helyettesítő funkcióban állnak, mint például a Malomban is látható vérrel beszórt vásznak - és itt analógiaként felrémlik Hajas Tibor performansz-művészete, mellyel Kántor tevékenysége véleményem szerint erős kapcsolatban áll. Ám a másik oldalról a dadaista terrorizmus a fő alkotói módszere: ez a hetvenes években, amikor Kántor indult, leginkább a punkban realizálódott, így azt, amit Hajas esetében transzcendenciának neveznek, nála a véres punkyuppie (öltöny, nyakkendő, napszeműveg, vér) alakja ellensúlyozza hatékonyan – ami viszont már Molnár Gergely-i vénát mutat. (Apropó, Molnár Gergely, azaz DJ Spiel! szintén Kanadában él – elíziumi mező olyan egykori és mai művészeti terroristák számára, akik még Magyarországon kezdték a punkipart.) Visszatérve a „démonikus művész” Kántorra, őt a fentiekből következően művészeti öngyilkos merénylőnek is nevezetnénk, és itt elsősorban nem arra gondolok, hogy akciói sok esetben önveszélyesek, hanem arra (és ez persze nem független a testre ható gesztusoktól), hogy Kántor terrorista akciói során a művészeti tárgyat

István Kántor: Search For The Light, 2009 (Forrása: chaccanada.org)

roncsolja, teszi formátlanná, vagy pedig hétköznapi tárgyakat sajátít ki és azokat teszi tönkre. A mindent átható kultuszrombolás során semmilyen kulturális tárgy vagy jelenség nem áll meg előtte, legyen az vallási, művészeti, politikai vagy gyermeki. Ízelítőül nem is az ismeretlen barna anyaggal bekent Blikkre utalok (mely egy Gorkij-kötettel és egy szentképpel alkot együttest), hanem a Way to Grow nevű gyermeknövés-mérő centire, melynek tetejében egy halálfejes zászló leng.

A kiállítás 2009. augusztus 23-ig tekinthető meg.