„Félve bocsátanánk nemcsak Babits, hanem Osvát, Ady, Móricz, Kosztolányi és a többiek szeme elé ezt a Nyugat-képeskönyvet, vajon ők milyen kritikát írnának róla a Figyelő rovatban. De titkon reménykedünk abban, ha kifogásaik lennének is, azt megéreznék, hogy mi, a kötet szerkesztői, mekkora örömmel merültünk alá a fotográfiáknak, kéziratoknak és szövegeknek ebbe a gazdag világába…” – fogalmaz a kötet bevezetőjében Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit, s az emlegetett klasszikusok helyett az alacsony recenzensnek jut a feladat, hogy megerősítse a lelkes szerkesztők bizakodását. Igen, a műgonddal és elmélyült tudással párosult filológusi öröm szép és ritka példája ez a könyv, méltó a Nyugat emlékéhez. S méltó abban is a dicsőült, s a művészi minőséget mindenekfelett tisztelő folyóirathoz (és könyvkiadóhoz), hogy ez a kötet kívül-belül, a papírján kezdve és a betűtípusain végezve, egész kiállításában szépséges.

A kötetben föllapozható több száz fénykép között természetesen ott leljük a sokszor látott kanonikus portrékat, például és kiválólag Székely Aladár műtermi fotográfiáit is, ám még e jól, némi túlzással unásig ismert ábrázolások is megelevenednek – az összeállítóknak hála. Mint például Ady és Babits közös, Biblia fölé hajoló párosa, mely kép megszületését éppenséggel Basch Lórántnak, a Baumgarten-díj társkurátorának visszaemlékezése idézi számunkra. Több fotón ráadásul magát a portrékészítés aktusát szemlélhetjük, s az utóbb tankönyvi illusztrációvá sápadó, Babitsról mintázott Rippl-Rónai-festmény, vagy Karinthy és Kosztolányi portrészobra e reflektált pillanatokban, s egy-egy korabeli mondattal társítva meglepően közel kerül a beállított pózoktól idegenkedő, posztmodern lapozgatóhoz.

Babits és Ady Székely Aladár fotóján.

Persze az igazi fölfedezést alkalmasint a ritkán, vagy éppenséggel először látott, s hozzá nem műteremben készült fotók jelentik a mai olvasó számára. Milyen jellegzetesnek érezhetjük már elsőre is a banditajelmezben fényképezkedő vagy épp fürdődresszben feszítő Karinthy Frigyes látványát, s mennyire Krúdy mentalitását idéző, ellesett pillanat az ablakán kidűlve, kétkezi szomszédjával diskuráló Krúdy Gyula fotográfiája! Elcsodálkozhatunk a szimpla, s mégis figyelemreméltó tényen, miszerint a Nyugat első nemzedékéből alighanem Kosztolányi Dezső volt a legdélcegebb termetű zseni, s kedvünkre méregethetjük az ismerős és ismeretlen fiziognómiákat. Vizslathatjuk az egzaltált tekintetű, papos Osvátot és a külsejével francia diplomatát idéző Elek Artúrt, a legrokonszenvesebb kékharisnyát, a slamp Bohuniczky Szefit és a céltudatosan merengő Illyés Gyulát, a megvesztegetően jóképű Devecseri Gábort és a gyors ütemben öregedő Móricz kitelt, fájdalmasan magyaros arcát.

Karinthy Frigyes

A képek és a szerencsés kézzel, vagy helyesebben szólva biztos tudással kísérőjükül válogatott szövegrészletek végigvezetik az olvasót a Nyugat emberöltőnyi élettörténetén. A baráti levelek és a látogatóba invitáló táviratok, Kosztolányi zöldtintás kéziratai és a polgármester hivatalához címzett, géppel írt folyamodványok, az összefogások és a baráti gyűlölségek változatos dokumentumai – akárcsak a PIM nagy, s a kötet számára irányadó Nyugat-kiállítása – lehetőségig teljes áttekintést nyújtanak és szinte tapinthatóan életszerű benyomást keltenek. Kirajzolódik a Nyugat mindahány korszaka, eldisputálhatatlan nagysága és az a példás érzék, amellyel a folyóirat alapítói jószerével már az indulás percében életre hívták a Nyugat legendáját, s amellyel utóbb a később csatlakozók ápolták az orgánum irodalomtörténeti kultuszát. Ám e tudatos mozzanat felismerése mit sem apasztja lelkesedésünket, s csak egyetértve idézhetjük Vas István felcím gyanánt kiugratott mondatát, mellyel 1971-ben idézte föl a negyedszázados jubileumát ünneplő Nyugat nagy nemzedékének zeneakadémiai bevonulását: „Milyen erő és bőség tárháza még mindig a Nyugat…”

Kapcsolódó cikkeink: Nyugat 100 (gyűjtőoldal az emlékév eseményeiről)