Jászai Mari A velencei kalmárban, Nemzeti Színház, 1877.

Hiába volt már fényképezőgép a XIX. század derekán, színházi fotózás mindaddig nem létezhetett, amíg a mázsás monstrum el nem kezdett zsugorodni. Ha az előadást nem is, a szereplőket viszont már az 1800-as években is fényképezték, csak akkor nem a fotográfus, hanem a színész vándorolt, mégpedig a műterembe. Vitte magával az öltözékét, beállt a családi fényképek hátteréül is szolgáló, jól ismert posztamens-növény-függöny díszletbe – és így legalább némi vizuális élményünk támadhat például Jászai Mari színpadi létezéséről. Látjuk őt Portia, Hermia és Olivia jelmezében. Igaz, hogy mozdulatlan, de ő nem egyszerűen fényképezteti magát: képről képre arcot vált és átlényegül, s így a színész helyett a figura rögzül.

Aztán jönnek az akár csoportos, már színpadi szituációt is sejtető, beállított fotók. A Nemzeti 1921-es Szentivánéji álom előadásában összehajolnak a mesteremberek, szegényromantikus, borzas alakjuk mintha csak az Óz, a csodák csodájából lépett volna elő. ’37-ben is mesének játszották ezt a darabot: Somogyi Erzsi Puckja leginkább játékos-jótékony pillangóra emlékeztet.

Lear király, Kolozsvár, 1889.

A beállított kép egyébként nem ment ki a divatból, így készült még pár évtizede is némely színházi-, ma pedig szinte valamennyi filmplakátfotó – Ódry Árpád III. Richárdja és Kiss Ferenc Macbethje láttán azonban legfeljebb a technikai bravúr írható a mai utódok javára. Ezekből a szerepekből van tán a legbővebb sorozat, s látszik, hogy a toposz évtizedeken át mit sem változott. Nemigen különböznek a Learek sem, akikről meg persze, hogy tébolyukban, ágkoronával a fejükön készíthetők a legemblematikusabb képek.

Bulyovszky Lilla a Rómeó és Júliában, Nemzeti Színház, 1854.

Korunkhoz közeledve látványosan változik a kompozíció. Nyilvánvaló a fotósnak a nézőtéren való jelenléte: a lencsevégre kapott kulminációs pontok tényleg a valódi játék szülöttei. A másik oldal felől nézve pedig a tanulság: íme, kitanulódott egy speciális szakma, valószínűleg önképző formában, erős vizualitása lévén talán kevésbé a darabismeretre, sokkal inkább az ösztönre és az érzékre hagyatkozva. Próbákat végigülve, fület s szemet élesítve, hogy az exponálás a megfelelő pillanatban, a jelenetek forrpontjánál történjen.

Megszületik az autentikus szerep-portré, mert a színházi fotósok nemcsak totálokat és egészalakokat fényképeznek, de színpadképből kivágott közeli arcokat is. Ennek köszönhetően valószínűtlen testközelbe kerülnek a színészek, mint például Dörner György és Cserhalmi kettőse a Nemzeti 1980-as Troilus és Cressidájából vagy Molnár Piroska Cassandrája a három évvel korábbi kaposvári előadásból. Ez nem csak intim érdekesség, a képek a színészi és drámaértelmezési irányváltásoknak is dokumentumai. Ha például a Learek és Macbethek arckifejezését vetjük össze, nyilvánvalóvá lesz, hogy a mai színpadi óriások mennyivel elesettebbek, sebezhetőbbek, tétovábbak, mint elődeik voltak.

Amíg a legfrissebb, tavalyi előadásokig eljutunk, nagy léptekben ugyan, de kronologikusan követjük végig a hazai Shakespeare-előadásokat: Latinovits és Ruttkai Romeóját és Júliáját, Gábor Miklós Hamletjét, továbbá számos vidéki, fővárosi és külföldi vendégprodukciót. Látjuk többek között Soós Imrét Romeóként, Bajor Gizit Titániaként, Tőkés Annát IV. Edward feleségeként, Major Tamást az összes nagy királyként.

A velencei kalmár, Kolozsvár, 1893. (A képek forrása: Gyulai Várszínház)

Hihetetlenül érdekes az összeállítás – amelynek archív része az OSZMI fotótárából érkezett Gyulára, a maiak pedig a Várszínház gyűjteményéből, illetve közvetlenül a fotósoktól -, s  igen élvezetes Sipőcz Mariann szerkesztése. A színházi fotó alkalmazott mesterség – csak úgy, mint a sajtófotó -, melyen érdekesebb a téma, mint az alkotó, kinek nevét jobbára csak a bennfentesek jegyzik meg. Szívesen javítanánk ezen, de túl hosszú lenne a lista, a képek alatti címtáblán azonban valamennyiük neve olvasható. Ellentétben az előadások rendezőivel, akik ezen a kiállításon talán túlzottan is a háttérbe húzódtak, ugyanis egészen egyszerűen lemaradtak a cédulákról.

A kiállítás megtekinthető 2009. augusztus 9-ig a Gyulai Várszínház Kamaratermében.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.